- A közvélekedésben meggyökeresedett az a nézet, hogy lényegi véleménykülönbségek vannak a magyar gazdaság megítélésében a kormány és a jegybank között. Valóban ez a helyzet, vagy csak a hangsúlyok mások, esetleg a feltételrendszer eltérő, amiben vizsgálják az ország állapotát?
- Elvileg jó együttműködés van a jegybank és a Pénzügyminisztérium, illetve a kormány között; más kérdés, hogy lehetne jobb is. De természetesen mások az érdekviszonyok, és mások a feladatok is: a jegybank alapvető feladata a monetáris stabilitás fenntartása, a pénzérték védelme, a Pénzügyminisztérium pedig széles társadalmi-gazdasági feladatkört lát el. Az ország jelentős adósságállományt örökölt a múltból is, 2001 óta 4000 milliárd forinttal nőtt az adósságállomány, amely jelenleg 12 milliárd forint. A kormány érthetően abban érdekelt, hogy a megnövekedett adósság után alacsonyabb kamatot fizessen, hiszen ez az éves költségvetés egyensúlyi zavarait jótékonyan befolyásolná; az már más lapra tartozik, hogy az esetleges baráti kamatszínvonalból fakadó éves feszültségcsökkentések hosszabb vagy középtávon milyen hatással járnának. A jegybank viszont látja, hogy miként alakulnak közép- és hosszú távon a nemzetközi befektetésektől elvárt hozamok, és ezen a téren nem állunk különösebben jól. Ha most olyan lépésekre kerülne sor a monetáris politikában, amelyek rövid távon jótékony hatással lennének a költségvetési kiadások alakulására, akkor azt a közép- és hosszú távú befektetések terén megfizetnénk; azt látjuk, hogy az elmúlt tizenkét hónapban a kamatfelárak 200 ponttal nőttek. Ebből adódik, hogy a hangsúlyok másutt vannak, amit persze a pártpolitikai vetélkedések, a sajtó - hiszen számára is a konfliktushelyzet felnagyítása az érdekes - naponta túlhangsúlyoznak. Én ezeket a különbségeket nem dimenzionálnám túl.
- Mindezek tükrében hogyan jellemezné az ország jelenlegi helyzetét?
- Nagyon megromlott az ország hitelessége az elmúlt három évben, romlottak a pozíciói, de ez nem attól következett be, hogy nagyobb a költségvetés kamatkiadása. A GDP-hez vagy az adósságállomány nagyságrendjéhez viszonyítva a kamatterhek nem nőttek. De mivel előtérbe került a kamatpolitika mint a magyar gazdaság összes gondjának alfája és ómegája, így kevesebb szó esik arról, hogy a kamatpolitika következmény, nevezetesen a mindenkori államháztartás egyensúlya hiányának a következménye. Ha nagy a deficit, nem lehet alacsony a kamat, főleg nem egy olyan országban, ahol a lakossági megtakarítások rátája európai összehasonításban kirívóan alacsony.
- Ez utóbbi nem maga is következmény, a fogyasztásösztönző politika következménye?
- A fogyasztásösztönző politika nagyon sok szempontból káros egy felzárkózásra vágyó, közepesen fejlett országban. Az egyensúlyi helyzetet nézve most itt az a következménye, hogy Magyarországon nincs lakossági megtakarítás. A költségvetés sem takarít meg semmit. A vállalati szektor - igaz, ez jó jel - az eszközeit fejlesztésre és beruházásra használja fel. De a végső következtetés az, hogy ha nincsenek belső megtakarítások, akkor az államháztartási deficit csak külföldi forrásokból finanszírozható. Ha a külföld egy ország jelenét és jövőjét ragyogónak tartja, akkor alacsony kamatok mellett is hajlandó finanszírozni. Ha viszont látnak országkockázatot, akkor olyan kamatfelárakat alkalmaznak, vagy alakítanak ki, amelyeket a kamatpolitikában figyelembe kell venni. A kamatpolitikát gyakorta olyan neoliberális szellemiségű politikusok is bírálják, akik egyébként minden más területen hirdetik, hogy korunk gazdasági folyamatait a piacok vezérlik. Akkor viszont tudniuk kellene: a kamatokat is a piacok alakítják.
- A jegybank, úgy tűnik, nem mindig a piac által várt vagy elvárt módon alakítja a kamatpolitikát.
- Az elmúlt három év gazdaságpolitikai tapasztalatai alapján van ok Magyarországon az óvatosságra. Egyébként a piaci várakozások és a tényleges helyzet közötti eltérések mértéke csekély; fél százalékpontos sávról van szó. De ha valaki végiggondolja, hogy augusztusban még 7,3 százalék volt az infláció, akkor igazán nem kell szörnyülködni a 11 százalékos jegybanki kamaton. Különösen egy olyan országban, amelynek a hírneve erősen megromlott. A nagyvilág azt látja, hogy a magyar pártpolitika nem tudott baráti viszonyt kialakítani a gazdasági és világgazdasági realitásokkal. Eddig, különösen választás előtti évben, szereztek szomorú tapasztalatokat a piaci szereplők a magyarországi gazdaságpolitika sajátosságairól. Szeretnék elhinni, velünk együtt, hogy most a 2005-ös, 2006-os év kivétel lesz.
- Egyébként a gazdaság állapota lehetővé tesz egy kiegyensúlyozottabb fejlődést?
- A reálgazdaság nagyon szépen teljesít, azzal nem is lenne gond, ha nem lebegne a bizalmatlanság Damoklész kardja a gazdaság és a társadalom fölött. Ha nem állna fönn nagyfokú piaci értetlenség az elmúlt három évi magyar folyamatokkal kapcsolatban. Az elvesztett bizalom visszaszerzése nehéz. Furcsa jelzések jönnek a pártpolitika szférájából, itt van a választás előtti hangulat, itt ez az örökös társadalmi csodavárás. Az itt lévő elemzőknek vannak sejtéseik a magyarországi közhangulatról, a várakozásokról, és ha rangos közéleti személyek úgy nyilatkoznak, hogy ezeket ki kell szolgálni, akkor ebből levonnak bizonyos következtetéseket. És ezek a következtetések nem tesznek jót a magyarországi országkockázat alakulásának.
- A mostani kommunikációban ez eléggé ambivalens módon jelenik meg, hiszen érzékelhető a törekvés, hogy eleget tegyenek némely várakozásoknak - például a szociális igazságtalanságok elsimításával -, ugyanakkor az egyensúlyi követelményeket tekintve a korábbinál következetesebbnek tűnik a gazdaságpolitika. Feloldható-e ez a kettősség, megvalósítható-e a kettő együtt?
- Hát nem irigylésre méltó az, akinek ezzel a kettősséggel meg kell birkóznia. A piacokra általában jótékony hatást gyakorolt az az állásfoglalás, hogy a magyar gazdaságpolitika a konvergenciakritériumokat, azok megvalósítását alapvető célnak tartja. Ez most hitelesség-helyreállítási próba. Pacta sund servanda - a megállapodásokat be kell tartani. Korábban a magyar kormányok megengedték maguknak azt a könnyedséget, hogy mondtak számokat Brüsszelnek, aztán, ha nem annyi lett... Mit lát ebből a nagyvilág? Vagy a pénzügyminiszterek krónikus megtévesztők, vagy pedig szeptember 30-án még nincs elképzelésük az éves deficitről, és arról, hogy mi folyik az országban. Ki adna olcsó pénzt annak az országnak, ahol nincs áttekintőképesség vagy igazmondási minimum? Május elsejétől pedig uniós tagok vagyunk, tehát az igazmondási deficit jóval kellemetlenebb következményekkel jár.
- Milyennek látja az esélyeinket, reális a konvergenciakritériumok teljesítésére kitűzött dátum, 2008?
- Kemény, nehéz menet lesz, de megvalósítható. Szükséges és lehetséges is. Gondot jelent viszont, hogy a pártoknak túl nagy a szerepük, az egész közélet a pártesemények körül forog. Holott az élet nem ekörül forog. Nyugatabbra egyre erőteljesebb az elfordulás a pártpolitikától, a gazdaságot viszont a piaci mechanizmusok több száz éve megszakítás nélkül működtetik. Nálunk azonban történelmileg még rövid a korszerű piacgazdasági múlt ahhoz, hogy a gazdaság önmozgásai tehermentesítenék e feladattól a politikai szférát. Ráadásul a pártoknak egy céljuk van: a választások megnyerése, a hatalom megtartása, és ezt nálunk még el is szokták mondani. Ezt minden ország igazgatással, irányítással foglalkozó szakemberei, beleértve az üzleti szférát is, szent borzadállyal figyelik. Természetesen, ha egy kormány cselekvőképes politikailag, azzal együttműködnek. De nem lesz valóban cselekvőképes egy kormány akkor, ha az álmok, a vágyak elszakadnak a realitásoktól. Ebből ugyanis olyan gazdasági zavarok és azokból olyan politikai destabilizációs veszélyek fakadnak, amelyek miatt nem lesz cselekvőképes. Nem ártana már most hangsúlyozni, még mielőtt a pártok kiadják a választási programjukat, hogy ne ígérgessenek túl sokat - igaz, eddig is ígértek, de majd csak most kezdődik az igazi kampány -, mert ha az ígéreteik láthatóan nem lesznek teljesíthetők, azt a piac már jövőre beépítheti az országkockázatokba. Kis párt persze ígérhet bármit. De ha egy választás megnyerésére esélyes nagy párt ígérget a realitások körén túlmenően, az azonnali felárnövekedést vált ki. Két dolog történhet ugyanis: vagy megvalósítja, teljesíti az ígéreteit a gentelemen's like szabályait követve, mint meglehetősen szokatlanul Medgyessy miniszterelnök tette - de hát a gentelemen's like nem piaci kategória -, vagy nem teljesíti, és akkor ez, a felfokozott várakozások miatt, esetlegesen haragot és politikai destabilizációt vált ki. Egyik sem kedvező, nem országvonzerő-növelő.
- Az, hogy a reálgazdaság egészségesen működik, minden makrogazdasági és belpolitikai probléma ellenére, nem azt mutatja, hogy már kevésbé van kitéve a politikai játékoknak?
- Jóval kevésbé, mint korábban, de azért ennél jobban is lehetne játszani. Örülünk, hogy a másfél évvel ezelőtti kedvezőtlen helyzethez viszonyítva, tavaly ősztől kezdve a magyar gazdaság nemzetközi összehasonlításban kedvező növekedési teljesítményeket ért el, de azért ne feledkezzünk meg arról, hogy ebben külső tényezők is szerepet játszottak: az európai konjunktúra alakulása, a partnerek dinamikus importja, s azt sem állíthatjuk, hogy a mi teljesítményünk a legkedvezőbb a közép-európai térségben, amely belátható időn belül az Európai Unió legdinamikusabban fejlődő, felzárkózó övezete lesz. Versenyben vagyunk, és ebben a gazdasági korlátoktól jelentős mértékben mentesített térségben a tőke, a munkahely és a bizalom soha nem látott mértékben vándorolhat.
- A bizalomvesztés még mindig tart, vagy megfordult a tendencia?
- A bizalom az év elején elkezdett erősödni, miután Draskovics pénzügyminiszter bejelentette a korrekcióit. De ezt könnyen el lehet rontani, ha ígérgetés folyik, ha jövedelemosztogatási verseny lesz a jövedelemgyarapítási lehetőségek bemutatása helyett. Az ország érdeke a felzárkózás, nem pedig az egy évig tartó jobb anyagi közérzet. A kormánynak hitet kell tennie a racionalitások mellett, mert ez az ország érdeke. Az ország esélyei jók. Tizenöt éve küzdünk az államháztartási deficittel - ami éves átlagban öt százalék körül alakult -, amelynek strukturális okai vannak. Nem célszerű folytatni a hagyományos húzd meg, ereszd meg gyakorlatot. Strukturális reformokra van szükség, átgondolt, hosszú távú fejlesztéspolitikára. Meg kell értetni a lakossággal, hogy ha felzárkózni akarunk, akkor fejlesztéssel, versenyképesség-javítással kell foglalkoznunk, nem elosztási ígéretekkel. Az államháztartási egyensúlyi hiány már velünk élő történelem. Az, hogy milyen szerkezeti egyensúlyi hiányok vannak még a magyar gazdaságban, legfeljebb néhány szakember körében ismert.
- Mondana példát?
- Nagy gond, gyakorlatilag növekedési korlát a magyar humán erőforrásokkal folytatott gazdálkodás. Egyrészt mindenki felsőfokú tanulmányokat folytat, szakmunkás meg nincs, s ha nincs szakmunkás, technikus, közepesen képzett munkaerő, akkor nem lehet növekedésgyorsulásról álmodozni. Ilyenkor bármilyen új fejlesztés csak tőkeintenzív, munkaerőt helyettesítő lehet, vagy úgy megdrágítja a munkaerőt, hogy versenyképességet ront, munkaerő-piaci bizonytalanságot okoz, egyik vállalat a másoktól fogja elvenni a munkaerőt. Mivel nem volt sosem hosszabb távú fejlesztési stratégiánk, kevés figyelmet kapott a növekvő szerkezeti egyensúlyhiány. Az oktatásból olyan diákok kerülnek ki, akik nincsenek erős teljesítménykényszerrel szembesítve. Pedig a csapból is folyik az a bölcsesség, hogy a világgazdaságban egyre erőteljesebb a verseny. Ilyen helyzetben nem bölcs olyan lépéseket fontolgatni, intézkedéseket hozni, amelyek a magyar munkaerő versenyképességét gyengítik. A tömegoktatás önmagában nem üdvözít. A világpiac a dobogós helyezetteket értékeli, az átlagos, a tömegteljesítményt a fejlődő országok fogják hozni a jövőben. A világpiac, sajnos, csak az eliteket honorálja. S ha gyengül nálunk a humán erőforrások minőségi színvonala, akkor tudomásul kell venni az ezzel összefüggő jövedelem-színvonalat is.
- A makrogazdasági mutatók közül talán az infláció az, amely leginkább érdekli, érinti a közvéleményt, e téren milyenek a kilátások?
- Tavaly szépen lement az infláció öt százalék alá, az idén az első félévben fölszökött, részben az európai uniós integráció, részben a munkaerő-piaci feszültségekből fakadó bérdinamika, részben pedig a költségvetési egyensúlyhiány-kezelés érdekében bevezetett adóemelések nyomán. Az utóbbi két hónapban tetőzött ez a folyamat, ma az infláció csökkenésénének irányába mutató jelenségek tapasztalhatók annak ellenére, hogy a kőolajár nem túl baráti. A harmadik negyedév már kedvezőbb lesz a korábbinál, a negyedik pedig további javulást ígér. A dezinflációs folyamat jövőre folytatódhat - ha nem lesz váratlan esemény, ha nem lesz elosztási verseny -, hiszen 2008-ra meg akarunk felelni a maastrichti kritériumoknak. Tavaly elvileg egy évvel közelebb álltunk.
- Gondolom, nem a gazdaság helyzetét tekintve, hanem a mutatókat nézve.
- Persze, a mutatók alapján. A helyzet egy évvel ezelőtt amúgy jóval rendezetlenebb volt, más kérdés, hogy ebből mit tud a nagyvilág. Sok morgás van egyébként a kritériumokat tekintve, hiszen a manőverezési szabadságot nagymértékben korlátozza, országhelyzeteket, konjunkturális helyzeteket nem vesz figyelembe, nem túl szofisztikált rendszer. Ezért aztán több ország nem is tartja be. De mindenki, aki szolgált a seregben, tudja, hogy az öregkatonák és az újoncok jogai csak papíron egyenlők... Így mielőtt felvesznek valakit a monetáris unióba, nagyon keményen megnézik, hogy hitelt érdemlően teljesítette-e a feltételeket. A történelem tanulsága, hogy a nagy teljesítményekhez mindig nagy áldozatok vezetnek. Bár ez utóbbiakra az utókor már nem emlékezik.