Nem az a kérdés, hogy miért, hanem miért pont február 15-i hatállyal mentette fel a miniszterelnök László Csaba pénzügyminisztert. A felmentést a január 7-ei bejelentéskor a 2003. évi, a tervezettnél jóval magasabb költségvetési hiánnyal indokolta, mondván: nemcsak a kormány által kitûzött 4,8 százaléknál, hanem a Pénzügyminisztérium decemberi, 5,2 százalékos elôrejelzésénél is roszszabb lett a GDP-arányos államháztartási hiány, ugyanis végül 5,6 százalékot tett ki. S vajon kihátrálás-e a miniszterelnök és a pénzügyminiszter 2008-ra vonatkozó vállalása alól az, hogy a kormány feje most felhatalmazta az új pénzügyminisztert, Draskovics Tibort, hogy gondolja át: a jelenlegi makrogazdasági adatok, az államháztartás múlt évi helyzete miként hat

az európai közös valuta magyarországi bevezetésére? A válasz feltehetôen az, hogy igen, miután a leendô pénzügyminiszter rögtön másnap így nyilatkozott: „A lényeg az, hogy jól csatlakozzunk, nem pedig az, hogy a lehetô leggyorsabban.”

Politikusok pró és kontra

S vajon nem a kormány puszta felelôsségáthárítása-e az is, hogy az ünnepek után, az elsô januári hétköznapon Kiss Péter, a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) minisztere bejelentette: még az elsô félévben létrejön a gazdasági-szociális tanács, azaz egy olyan, „a tudomány, a civil társadalom, a gazdasági élet, a pénz és a munka világa” képviselôibôl álló testület, amelynek az lesz a feladata, hogy „a legfontosabb nemzeti kihívásokra” keresse a választ?

Az MSZP elnöke, Kovács László ugyanekkor arról beszélt, hogy a gazdaságpolitikában idén a fejlesztésen lesz a hangsúly, a szociálpolitikában az átütemezés és az eszközök kiigazítása a feladat. Mindehhez Lendvai Ildikó frakcióvezetô a „baloldal örök célját” tette hozzá: a társadalmi különbségek csökkentését. Mint mondta, ezt szolgálja a 2004-es költségvetés is: hogy miközben megemelték a családi pótlékot, a befektetési céllal ingatlant vásárlóktól megvonták a kedvezményes lakástámogatást, viszont növelték a lakbér- és a lakhatási támogatást. S itt folytathatnánk a sort az ellenzéki képviselôk, köztük az Orbán-kormány pénzügyminiszterének, Varga Mihálynak a sajtónyilatkozataival, ám azokból éppúgy hiányzik a mérlegelés és szakmai értékelés, mint a kormányzati ígéretekbôl, csak éppen ellenkezô elôjellel.

Amiben viszont egyetérthetünk a Fidesz–MPSZ képviselôjével: ahhoz, hogy a kormány visszaszerezze a bizalmat, a gazdaságpolitikában a kiszámíthatóságot, a fiskális politikában az ôszinteséget, a monetáris politikában az összhangot kell sürgôsen helyreállítania. Ezt egyébként bizonyára Draskovics is így gondolja, hiszen egyik elsô nyilatkozatában úgy fogalmazott: az erôs és versenyképes magyar gazdaság érdekében kiszámítható és hiteles gazdaságpolitikára van szükség. Tehát a tét korántsem „csak” a kormány megítélése.

Bokros Lajos pontjai

Aligha beszélt valaha is annyit az utca embere a gazdaságról, mint jelenleg. Csak úgy röpködnek a különféle kijelentések a magyar gazdaság általános állapotáról, a forint le- és felértékelésérôl, a jegybanki kamatdöntésekrôl, az inflációról, a lakosság, a vállalatok és az állami költségvetés eladósodottságáról, az egyensúlyi problémákról.

A magyarázat azonban, a tények szakmai elemzése és az összefüggések bemutatása késik, mert bármennyire is a gazdaságról beszélünk, beszélnek, a megközelítés egyáltalán nem racionális, hanem érzelmileg túlfûtött, ha úgy tetszik, politikai. Ezért nem véletlen, hanem nagyon is tudatos, hogy a politikusok a gazdaságiak mellé azonnal és egyenrangúan odateszik a szociális kitételeket is – hiszen az „utca emberét” ez érdekli, meg mégiscsak szocialista többségû kormányról van szó –, és hogy a kancellária vezetôje gazdasági és szociális tanács létrehozásáról tájékoztat, ráadásul a tagok felsorolásában az üzleti élet szereplôi elôtt említi meg a civil szférát. És sajnos, a pénzügyminiszter menesztése sem biztos, hogy több, mint egy politikai, érzelmi indíttatásból meghozott tisztáldozat.

Volt azonban egy kísérlet az elmúlt hetekben egy egészen más szemléletû gazdaság- és társadalomértékelésre. Meg is kapta érte gyorsan a magáét többektôl a szerzô, Bokros Lajos, a Világbank igazgatója. („A Bokros által ajánlott reformok szinte kivétel nélkül arra irányulnak, hogy az átalakulásban lévô társadalmaknak minden rétegét kiszolgáltassák a vállalkozói érdekeknek” – írta például a Népszabadság publicistája.) Pedig az Élet és Irodalom karácsonyi számában Vázlat a Magyarország európai felzárkózásához nélkülözhetetlen gazdaságpolitikai fordulatról és szerkezeti reformokról címmel megjelent 130 pontjában a Horn-kormány máig sokat emlegetett pénzügyminisztere végre megszabja az irányt: verseny és szolidaritás. A társadalom jólét iránti igényébôl kiindulva a fenntartható fejlôdés érdekében a kemény kormányzati lépések szükségességéig jut el. Gyors gazdasági növekedésre van szükség ahhoz, hogy mielôbb felzárkózhassunk a nyugat-európai életszínvonalhoz? Ez egy kisméretû, nyitott gazdaságban csak a kivitel folyamatosan gyors bôvülésével érhetô el. A világverseny azonban hatékonysági kényszert szül, ami viszont hosszú távon végsô soron csakis a tôkebefektetések növelésével teljesíthetô. A belsô kereslet mesterséges felpörgetése, a költségvetés túlköltekezése csak rövid távon mutathat eredményeket, mert lerontja a külkereskedelmi mérleget. Bokros határozottan kiáll amellett, hogy a büdzsé vonuljon ki a gazdaságból, mert az újraelosztás mai szintjének fenntartásához magas adók kellenek, amelyek növekedés- és szolidaritásellenesek is.

„Finn rokonaink történelmi teljesítménye kevésbé ismert, mint a manapság sokat emlegetett Írországé, mindenesetre követhetô, ha üres óhajok és sóhajok helyett, gyökeresen új felfogással és hozzáállással képesek vagyunk cselekedni Magyarország felzárkózása és kiemelkedése érdekében. (…) Ma, amikor a szakszerûtlen és felelôtlen gazdasági és szociális politika hazánkat a valutaválság szélére sodorta, emlékezzünk a negyven évvel ezelôtt meggyilkolt Kennedy amerikai elnök szavaira: »Ne azt kérdezd, hogy mit tehet érted az ország, hanem azt, hogy te mit tehetsz az országért.« Ha ez lesz jövônk vezérelve, akkor lesz jövô” – zárta gondolatmenetét a volt pénzügyminiszter.

Biztos, hogy lépni kellett

A háztartások szintjén egyszerû belátni, hogy ha a családfô a rokonságnak már el van adósodva, a háziasszony is túlköltekezett, és a gyerekek szintén kölcsönkértek a barátaiktól, nincs más megoldás, mint a kiadások visszafogása, amíg helyre nem billen az egyensúly. Elvben ugyan még szóba jöhetnének újabb kölcsönökre a szomszédok, de ha ez a család komolyan rendbe akarja hozni a pénzügyi helyzetét, errôl a lehetôségrôl jobb, ha lemond.

A magyar gazdaságot 2003 végén ugyanez jellemezte: a kormány osztogató politikája – s ebbôl a szempontból mindegy, hogy melyik kormány kezdte, és mire költötte a pénzt –, az üzleti szféra és a lakosság egyidejû eladósodása – amit ráadásul az állam a lakáshitel-kedvezményekkel ösztönzött – és eközben a megtakarítási hajlandóság minimumra süllyedése.

Mindez olyan kényszerhelyzethez vezetett, amikor tenni kellett valamit. „A kormány ülésérôl jövök, ahol nehéz szívvel, de tiszta fejjel hoztuk meg azokat a döntéseket, amelyek a jövô érdekében szükségesek – fogalmazott Medgyessy Péter miniszterelnök december 10-én, meglehetôsen patetikusan, neves közgazdászokból álló hallgatóság elôtt. – Ezek kemény döntések. (…) A lakásépítés kedvezményes hiteleire nincs fedezet. (…) Ezek a hitelek a közelmúltban rohamosan nôttek, és csak külföldi eladósodásból lehetne biztosítani a pénzügyi hátterüket. Hitelekre van szükségük a vállalatoknak, hitelekre van szüksége a költségvetésnek, és a költségvetés hiányát pillanatnyilag nem tudjuk tovább csökkenteni. (…) Ezeknek a követelményeknek egyszerre csak akkor tudunk eleget tenni, hogyha nô a külföldi eladósodás. Ez pedig a gyerekeink, az unokáink jövôjének a felélését jelenti. Ezt jelezte a piac, amikor a forint elleni spekuláció indult. A pénzünk romlását pedig nem engedhetem meg.”

A kormány egyetlen, valóban komoly megszorító intézkedése a lakáspiaci kedvezményes kamatplafon felmondásával az elemzôk szerint jó döntés volt. Ez idén 10-20 milliárd forint költségvetési megtakarítással járhat, még úgy is, hogy a régi hitelszerzôdésekre nem vonatkozik. A fô cél azonban nem is ez volt, hanem a hitelállomány bôvülésének és az ebbôl fakadó megugró kamattámogatás jelentette súlyos költségvetésiteher-növekedésnek a megállítása, ami a többszöröse a 10-20 milliárdnak. A kormány számításai szerint a rendszer módosítása nélkül a lakáshitel-állomány 2004-ben a tavaly év végi 1500 milliárd forinthoz képest újabb 500 milliárd forinttal emelkedett volna, a kamatok változása miatt pedig a költségvetés kamattámogatási kiadásai ennél lényegesen nagyobb ütemben duzzadnának.

Az viszont, hogy ezzel az egy lépéssel sikerül-e a tendenciát megállítani, csak a késôbbiekben derül majd ki.

A múlt év felemás volt

Azt már biztosan tudjuk, hogy a 2003-as év gazdasági szempontból felemás volt. A Pénzügyminisztérium 2002 végén még 4-4,5 százalékos növekedést jelzett elôre – az éves költségvetést még ennek alapján állították össze –, amit tavaly év közben többször is kénytelen volt csökkenteni, s László Csaba január 1-jén a múlt évet értékelô nyilatkozatában már csak 2,8-2,9 százalékos GDP-bôvülésrôl beszélt. Ugyanakkor 2003 második felében, még inkább a harmadik negyedévben a 2001 óta tartó, folyamatos beruházáscsökkenés megállt, sôt már enyhe növekedés látszik; a reálfolyamatokban túljutott a magyar gazdaság a mélyponton. Az ipari termelés dinamikája ôsszel érezhetôen felgyorsult – áll a GKI Gazdaságkutató Rt. január

5-én közzétett elemzésében –, és az építôipari teljesítmény is egyre kevésbé marad el az elôzô évitôl.

A tôke- és hitelpiaci hullámvasút azonban valóban komoly okot adott az ijedelemre, bár elemzôk szerint a kormány és a Magyar Nemzeti Bank eltúlzott válaszai a forint árfolyamának kilengéseire – és persze nyilvánvaló széthúzásuk is – többet ártottak, mint használtak. Ezt egyébként László Csaba is úgy értékelte utólag: a hektikus árfolyam-ingadozás arra vezethetô vissza, hogy a piacok bizalma csökkent a magyar gazdaságpolitika iránt. Túlságosan is egyszerû magyarázat lett volna a földcsuszamlásszerû pénzromlást csak a spekulációra fogni. És bár a pénzügyi világrendben fôként a kisebb országok lehetnek elsôdleges célpontjai – valódi teljesítményüktôl függetlenül – a globalizált, elektronikus devizatôzsdék cápáinak, a kockázatvállalók nem ötletszerûen választják ki a helyszínt, hanem nagyon is figyelembe vesznek politikai motívumokat. A támadások utáni sokkhatástól magunkhoz térve azonban a hazai cégek versenyképessé tétele a gyógyír minden, a spekulációkat valójában kiváltó egyensúlyi problémára és ebbôl fakadó gondjainkra – tanácsolja Rácz Margit, a Világgazdasági Kutatóintézet tudományos fômunkatársa.

Van mit tenni

Idén más, korábbi hibákat is orvosolni kell, bár ezek egy részét már tavaly felismerte a kormány. Az egyik legfontosabb a túlzott bérkiáramlás megakadályozása. Amikor a választások utáni száznapos programban megvalósított béremelések hatására a lakossági jövedelmek szinte teljesen elszakadtak a teljesítményektôl, sokan megkongatták a vészharangot. A 2003. szeptemberi adatok ehhez a bázishoz viszonyítanak, és azt tükrözik, hogy a vártnál is jobban sikerült ezt a folyamatot megállítani, s az elôzetes adatok szerint éves átlagban 10 százalék alatti bérnövekedés várható. Az idén ezt tovább kell csökkenteni. És bizony, amikor a szakszervezetek vagy más munkavállalói érdekvédôk tiltakoznak a bérstop miatt – érvel Palócz Éva, a Kopint-Datorg vezérigazgató-helyettese –, az bár szociális szempontból érthetô, eszükbe kell juttatni, hogy az elmúlt években 30–35 százalékos reálbér-emelkedést könyvelhettünk el az ugyanezen idô alatti 9 százalékos GDP-növekedés mellett.

Szinte ugyanezt a gondolatot folytatta Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke az MKIK múlt évet záró sajtótájékoztatóján, amikor 2003-at a magyar gazdaság szempontjából a kijózanodás évének nevezte, s reményét fejezte ki, hogy 2004-ben a teljesítményekkel azonos arányban növekednek majd a bérek, és tényleg versenyképes lesz az ország. Hangsúlyozva, hogy bízik a gazdaság körüli túlpolitizáltság megszûnésében, és hogy a kormány a tôkét, a befektetôket és az új technológiákat vonzó intézkedéseket hoz.

Persze hogy konkrétan melyek is lennének ezek, arról a kamara, a kormányzat és az elemzôk véleménye igencsak eltérô!