Mintegy fél tucat nagyobb és húsz kisebb aukciós ház, közel háromszáz régiségkereskedő, évente hat-hétmilliárd forintos, évről évre növekvő forgalom. Ezek a hazai műtárgypiac legfontosabb adatai. A rendszerváltás előtti monopolhelyzet (BÁV) után a kilencvenes évek második feléig kérdés volt, hogy Magyarországon a francia rendszerhez hasonló, két tucat közepes méretű aukciós ház működik-e majd, vagy az angol szisztéma szerint két-három nagy cég határozza meg a forgalmat.

– Nálunk köztes megoldás született – mondja Polgár Árpád, a nevét viselő galéria és aukciós ház tulajdonosa. – Van fél tucat nagyobb cég, és mellettük működnek a kisebbek.

A szakember szerint a szereplők számában lényeges változást nem hoz a jövő májusi európai uniós csatlakozás sem, persze, meglepetésekre nem árt felkészülni.

A honi alkotásokért fizetnek a legtöbbet

Jelentősebb változások várhatók viszont a piaci forgalomban. Arra a tendenciára, miszerint a műtárgyak leütési ára egyre magasabb, ráerősíthet a csatlakozás, mivel az uniós előírásoknak megfelelően megszűnik a rendszeresvámellenőrzés, és egységes előírások lépnek életbe. Polgár Árpád már öt-hat évvel ezelőtt megkereste az angol, francia, német partnereket, akik azonban az akkor még akadályt jelentő határok miatt nem mertek komolyan foglalkozni az egyébként élénk magyar piaccal. Ez most változhat, ráadásul a nemzetközi kapcsolatok várható bővülése a forgalom növekedésének is jót tesz.

Jó üzlet lesz a magyar alkotók külföldön lévő műveit a hazai aukciókon áruba bocsátani, hiszen a gyakorlat szerint Párizsban a francia, Berlinben a német festményekért fizetnek a legtöbbet a vevők, nem a magyarért. Noha egy két éve hatályba lépett törvény alapján – amely szerint a magyar festményeket vám- és áfamentesen lehet behozni az országba – már eddig is sok magyar művész alkotása tért haza, az egységes uniós határok tovább erősítik ezt a folyamatot.

A kereskedelemnek azért lesznek gátjai: az unió elismeri a tagállamok hatáskörét a nemzeti kulturális örökségük részét képező javak védelmét szolgáló önálló jogalkotásra, és ezekre nem vonatkozik minden korlát nélkül az áruk szabad mozgásának elve sem. A jelenlegi honi jogi szabályozás például tilalmazza a köz- és magángyűjtemények védett műtárgyainak kivitelét Magyarország területéről. S a szakemberek szerint a legokosabb megoldás e rendelkezések hatályban tartása.

Védett műtárgynak minősülnek a múzeumokban lévő „ereklyék”, és magánkézben lévő műkincseket is védettnek nyilváníthat a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal. Védett alkotás – számuk 400 ezerre tehető – megvásárlását be kell jelenteni, és a műtárgy –értelemszerűen – nem vihető ki az országból.

Ötven évnél régebbi tárgyra kiviteli engedélyt kell kérni, ami hosszú procedúra, bár a kulturális hatóság többnyire megadja az engedélyt.

Legális és illegális kínálat

A századfordulón és a két háború között Magyarország igen fontos tranzitállomása volt a Keletet és Nyugatot összekötő legális kereskedelemnek. E szerep betöltésére Budapestnek ismét jó esélye van. Annak idején azonban Európában a magyarokat nagy hamisítókként is számon tartották.

Polgár Árpád nem tart attól, hogy ismét ilyesfajta szerepkört töltenénk be. Amit tapasztalatból tud: a hamisítók leginkább a festményeket és az ötvösmunkákat részesítik előnyben, érdeklődési körükből jobbára kiesnek a szőnyegek, kerámiák. A törvényesen dolgozó kereskedők pedig a hamisítások ellen leginkább a jól képzett szakértők bevonásával tudnak védekezni.

Az illegális műkincs-kereskedelem Magyarországon a hatvanas években kezdett komolyabb méreteket ölteni, többek között ezért is csatlakoztunk az 1970-es, a kereskedőket a forgalmazott javak regisztrálására kötelező párizsi egyezményhez. Ez kimondta azt is, hogy a lopott vagy jogtalanul forgalmazott műtárgyak visszakövetelése esetén a jóhiszemű vásárlót méltányos kártérítés illeti meg.

Az 1995-ös Unidroit (Nemzetközi Intézet a Magánjog Egységesítéséért) -egyezmény – amelyhez szintén csatlakoztunk – már szigorúbb előírásokat tartalmaz a jóhiszeműség bizonyítására vonatkozóan, továbbá rendelkezik a kulturális javak legveszélyeztetettebb fajtáinak – például a régészeti leleteknek, egyházi javaknak, őslakosok és bennszülött népcsoportok vallási, rituális tárgyainak – különleges védelméről. Az Unidroit-egyezményt kevés fejlett ország írta alá – a kereskedelem ugyanis elsősorban a gazdag országokba irányul – annak ellenére, hogy a kulturális örökség végessége miatt az UNESCO számos nyugati országot felszólított az aláírására.

A határok szabaddá válása ronthat a helyzeten?

A magyar hatóságoknak fel kell készülniük az uniós kötelezettségek betartatására is: a közös határon a kulturális javaknak kor és érték szerint limitált csoportja – például festmények esetében ez az érték 150 ezer euró – csak engedéllyel vihető ki, de a többi esetben is bizonyítani kell, hogy a dolog nem engedélyköteles.

A legális és illegális forgalom arányát a szakértők egyharmad/kétharmadra valószínűsítik, amin az uniós csatlakozás nem fog javítani, sőt egyes előrejelzések szerint a határok szabaddá válása ronthat a helyzeten. A vámosok jelzései szerint ugrásszerűen megnőtt – az egyre jobb befektetésnek bizonyuló – műkincsek legális kereskedelme, s a lefoglalásaik is hasonló módon megnőttek. Idén és tavaly összesen közel félmilliárd forintra tehető a végösszeg. A bűnügyi statisztikák évi több ezer műkincs ellopásáról tanúskodnak, s a legrosszabb helyzetben az egyházi intézmények vannak.

A csatlakozás előtt szűk fél évvel kedvező a helyzet: évről évre nő az aukciókon leütött árak nagysága, és nincs a piac gyengülésére utaló jel. Jó alapot ad a bizakodásra, hogy a kelet-európai országok londoni kiállításain az utóbbi években a magyar képek és műtárgyak megelőzték rendre a többi kelet-közép-európai ország eredményét.

Drávucz Péter