Eddigi pályáján dr. Csepi Lajos többször is váltott az állami szféráról a magángazdaságra, egyikből a másikba.

- Állami alkalmazottként vagy a magánszektorban menedzserként szerezte ön a Magyar Gazdaság Díj ajánlásában megfogalmazott érdemeket?

- Az állami szférában is nagyon sok hasonló ember dolgozik, mint a vállalkozóiban, s egyáltalán nem természetellenes, hogy valakik - azaz rajtam kívül mások is - váltanak oda-vissza többször is. Az államnál megítélésem szerint azért szép dolog munkát vállalni, kiváltképp egy bizonyos szint fölött, mert az módot ad a gazdaság nagy összefüggéseinek megismerésére és arra, hogy a résztvevők személyesen bekapcsolódjanak azoknak a szabályoknak az alakításába, amelyek mindannyiunk életét meghatározzák.

- A hajdani Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Titkársága, az Országos Árhivatal, az Állami Vagyonügynökség után tartósan a magánszféra következett az ön "munkakönyvében". Mit "árul", amely kelendő itt is, ott is?

- Miről szól a gazdaság? Arról, hogy emberek bizonyos, jellemzően adott csoportjának tevékenységét meghatározott cél érdekében kell koordinálni. A menedzser munkájában fontos a szakma, de legalább olyan fontos a munkatársak együttműködési készségének folyamatos fenntartása. Ez pedig hasonló feladat akkor is, amikor az ember az ÁVÜ-t irányítja, s akkor is, amikor egy kisebb vállalkozást vezet. Azok a személyi adottságok, tapasztalatok és ismeretek, amelyek részben a menedzser egyéniségéből fakadnak, részben megtanulhatóak, részben pedig az idő múlásával gyűlnek össze, sok helyen használhatók.

- Az árhivatalban is, a vagyonügynökségen is a magyar gazdaság átalakulásának legizgalmasabb időszakaiban dolgozott.

- Igen, s ebből a szempontból kifejezetten szerencsésnek mondhatom magam. Az árhivatalnál éppen azokban az években dolgoztam, amikor a hatósági árképzést, valós és vélt veszélyek között, fokozatosan felváltotta a piaci. A vagyonügynökség által irányított privatizáció átalakította az állami vállalatok eszközeinek tulajdonlását, sokaknak új lehetőségeket teremtve, sokakat pedig fájdalmas alkalmazkodásra kényszerítve. A vállalati átalakulásokat végigkísérve a gazdaság számos szektorába betekintést nyertem, s szert tettem olyan általános tapasztalatokra, amilyeneket a mai napig jól tudok használni.

- 1990 után, az Állami Vagyonügynökség vezetőjeként kezében volt a teljes magyar gazdaság. Egy évtized távlatából visszatekintve milyen volt azt a "világot" igazgatni, amelyik mindenestül rászolgált a konszolidációra?

- Az ÁVÜ fontos feladatot látott el, de tevékenységét törvények és országgyűlési határozatok szabályozták. Az is tény, hogy a jogszabályok keretszerűek voltak, és nem adtak tételes megoldást a vállalatok egyedi problémáira. Sok múlott az ÁVÜ apparátusán, különösképpen pedig annak igazgatótanácsán, amely tömegével hozta a döntéseket. A privatizáció alapvető üzenete ma is vállalható: az idejétmúlt állami vállalati tömegből hatékonyan gazdálkodó rendszert kellett kialakítani. Csak az ilyen, átalakult vállalkozások képesek nagyobb hozzáadott értéket termelni, azt, ami végső soron a társadalmi szükségletek fedezetét biztosítja. Az átalakításnak pedig gyorsnak kellett lennie, mivel az állami vagyon - objektív és személyes okokból - naponta veszített az értékéből. Ott és akkor munkatársaimmal úgy láttuk: ha várunk, akár a megnyugtató jogszabályi rend kiépülésére, akár kedvezőbb gazdasági feltételek kialakulására, elporlad az állami vagyon, s az ország veszteségei jóval magasabbak lesznek. Jó néhány vállalatvezető mindebben maximálisan korrekt partnerünk volt. Általában azonban az mondható el, hogy az egzisztenciális fenyegetettség negatív reakciókat váltott ki belőlük: a magánosítás során az emberek olykor nem viselkedtek elvszerűen. Védekezni ellene persze lehet, leginkább talán úgy, hogy a döntéseket nem egy-egy személy hozza meg, hanem előre lefektetett szabályrendszer szerint működő testület.

- Kevésbé finomabb megfogalmazással: ezt hívják korrupciónak, illetve a megelőzésének?

- Igen, bár a korrupció alighanem addig létezik, ameddig az emberi társadalom. A legjobb védekezés tehát a döntéshozók kontroll alatt tartása. Ez magától értetődő, beszélni mégsem lehet róla elégszer: az egész társadalom érdeke, hogy azok a döntések, amelynek nyomán a közös tulajdon egy szűk magántulajdonosi körhöz kerül, korrekt, jogszerű eljárások alapján szülessenek meg.

- Az ÁVÜ utáni bő tíz év Csepi Lajosnak egyet jelentett a helykereséssel, a szenvedéssel, avagy pont fordítva: jöttek a jobbnál jobb munkák a privát szférában?

- Szenvedésről szó sincs. Vezetőként dolgoztam egészen nagy vállalatnál és egészen kicsinél, pénzügyi vállalkozásnál, kereskedőnél, médiában, nemzetközinél és hazainál. Érdekes tapasztalatokra tehettem szert, és tanulhattam. Mindig jött olyan lehetőség, amelyet érdemes volt felvállalni.

- Mint a nyugdíjpénztárral. E "fiatal" szakma frontvonalait véglegesnek látja az Aranykor ügyvezetője?

- A szakma valóban fiatal, alig több mint tíz éves. A mai kép, megítélésem szerint még messze nem teljes, különösképpen azért, mert legfőbb üzenete, az öngondoskodás szükségessége még nem tört át. A befizetések mintegy hetven százaléka ma is munkáltatóiak, a magánbefizetések tehát jellemző kisebbséget képeznek. Ezzel együtt az ágazat tekintélyes társadalmi, gazdasági súlyt képvisel, hiszen a hazai magán-nyugdíjpénztárakban már jóval több, mint kétmillió tag van, az önkéntesekben közel másfélmillió, az egészségpénztárakban pedig mintegy félmillió. A vagyon is igen tetemes, meghaladja az ezernyolcszázmilliárd forintot.

- A pénztári szakma lényege a jó és hosszú távú befektetés. De vajon milyen időtávra lehet manapság biztonsággal előre látni?

- A pénztárak zöme nem folytat önálló vagyonkezelést, az Aranykor is profi szervezeteket bíz meg ezzel. Mi annyiban térünk el a többi pénztártól, hogy versengő vagyonkezelést alakítottunk ki: négy különböző vagyonkezelő között osztottuk meg a hetvenkétmilliárd forintnyi vagyont, s úgy állapodtunk meg velük, hogy a legrosszabb teljesítményt nyújtóval az elszámolási idő végén megszakítjuk a kapcsolatot, s bevonunk helyette egy ígéretesebb újat. De a kérdést nem akarom megkerülni, ma bizony igen rövid időre lehet biztonsággal előre látni a befektetési piacon.

- A hazai tőkepiacon mindössze négy meghatározó tőzsdecég található. Talán a privatizációk kezdetekor másként kellett volna valamit tenni?

- A Danubius a privatizáció első éveiben került a tőzsdére, jelentős kisbefektetői kedvezményekkel. A szándékunk sem lehetett más, mint ez az út, már csak azért is, mert az ÁVÜ akkori igazgatótanácsában olyan szakértők tevékenykedtek, mint a tőzsdeelnök Bokros Lajos, Urbán László vagy Kopátsy Sándor. Tény ugyanakkor az is, hogy a tőzsdén csak azt a papírt lehet eladni, amely mögött stabil, s egyben komoly pénzügyi eredményeket, legalább két éven át nyereséget produkáló, egyidejűleg perspektívát láttató cég van. A kilencvenes évek eleje nem erről szólt. Akkoriban nem annyira a pénzügyi, hanem a szakmai befektetők domináltak a privatizáció során, akik nem a gyors pénzügyi megtérülésben, hanem a vállalkozás széles körű szakmai feljavításában és működtetésében láttak lehetőséget. A nyugdíjpénztárakat manapság egyébként sokan bírálják a tőkepiaci óvatosságukért, alacsony részvényvásárlási hajlandóságukért. Látni kell azonban, hogy ez a szektor csak mérsékelt kockázatokat vállalhat, s a hazai állampapírpiac eddigi teljesítménye jobban megfelelt ennek a konzervatív befektetési politikának. De közeledik az idő, amikor alternatív befektetésekre is nagyobb figyelmet kell fordítanunk.

- Az Állami Autópálya-kezelő Zrt. elnökeként önnek megadatik az a "szerencse", hogy befektetési lehetőséget produkáljon, esetleg a pénztárszakmának is?

- A két intézmény között nincs semmilyen kapcsolat. Az tény, hogy Állami Autópálya-kezelő Zrt. jelentős kötvénykibocsátásra készül, tekintettel arra, hogy az autópálya-törvény szerint a sztrádákat nem költségvetési forrásból, hanem a pénzpiacról beszerzett pénzből kell fejleszteni. Az is tény, hogy a gazdasági és közlekedési miniszter engem kért fel az Állami Autópálya-kezelő Zrt. igazgatósága elnökének, a két dolog azonban teljesen független az Aranykor Nyugdíjpénztártól vagy a hazai önkéntes pénztári mozgalomtól.