A jövő évi költségvetési törvény kapcsán nyilvánosságra hozott kormányzati elképzelések nem pusztán a tartalmuk miatt sokkolók. Legalább annyira azok a körülmények is, ahogyan a köz elé tárták őket.

A már megszületett törvényekkel alátámasztott, eddig hangoztatott irányvonaltól gondolatiságában is gyökeresen eltérő, az életkörülményeket alapvetően érintő és azokat mindenképpen rontó tervezett lépések bejelentése előtt egyedülálló produkciónak lehettünk tanúi: a miniszterelnök–jegybankelnök–pénzügyminiszter triumvirátus emelkedett hangulatban közölte a néppel azt az örömhírt, hogy 2008-ban már euróval fizethet forint helyett.

Azt azonban, hogy nemigen lesz forintja, amivel ezt az öt évet kihúzhatja, már a pénzügyminiszter sajtótájékoztatóján tudhatta meg a publikum. Merthogy a 2004. évre a parlament által már elfogadott személyi jövedelemadó-mértékek nemhogy nem csökkennek – a kulcsok változatlanok maradnak –, hanem az adókedvezményeket is jócskán megnyirbálják. Így az adóterhelés mértéke a tervezett mintegy másfél százalékpontos csökkenés helyett két-három százalékponttal nő.

És hát ugye az uniós csatlakozás megkövetelte áfakulcs-változások… Igen, tudtuk, hogy megszűnik majd a nullakulcs. Azt azonban nem – merthogy ezt már nem követeli meg az európai közösséghez tartozás –, hogy az eddig 12 százalékos mérték 15 százalékra nő; s ezt nem ellensúlyozza az európai mércével mérve igen magas 25 százalékos kulcs 2 százalékpontos csökkentése sem. Mert nem mindegy, hogy az egyes termékek, szolgáltatások melyik kulcs alá sorolódnak. És azt nem az unió követeli meg, hogy például a háztartásokban felhasznált villamos energia vagy az amúgy is a csőd szélén álló tömegközlekedés díját a legmagasabb forgalmi adó terhelje.

Hiány van? Növeljük a bevételeket! A legegyszerűbb módon, a legkiszolgáltatottabbaktól. Igaz, a mérlegnek két serpenyője van. Ám az állami kiadások csökkentéséről csak szűkszavúan szólnak a hírek. A nagy, korszerűtlen pénzelnyelő rendszerek évtizede hangoztatott reformjáról viszont kevés szó esik, ám a bruttó bérekből további egy százalékot szed be jövőre az állam a munkavállalóktól, ápolásbiztosítási járulék címén.

Kit érdekel stratégia, jövőkép, a lényeg a mérleg! A pénzügyi szemlélet felülkerekedett – ezt mutatja siralmas módon az a huzakodás is, hogy decemberben vagy januárban fizessük-e a 13. havi bért meg az 53. havi nyugdíjat –, bár nem nagyon volt min: gazdaságstratégiai elképzeléseknek ugyanis még a nyomai sem fedezhetők fel a kormány eddigi működése során. (A pénzügy illetékeseinek eddigi ténykedéseiről – a sáveltolástól a kapkodó kamatintézkedésekig – viszont jobb nem is beszélni.)

A módszer pedig egyenesen elkeserítő: már elfogadott törvényt „visszacsinálni”, a 13. havi fizetésekről szóló rendeletet pedig a tárca kénye-kedve szerint módosítgatni, hogy szebb legyen a mérleg. S hiába, hogy a lakásépítéshez, -vásárláshoz kapcsolódó egyes támogatások az adórendszerbe voltak rejtve, amikor az érintettek arról döntöttek, vállalják-e a terheket, számoltak ezekkel a kedvezményekkel.

Jogbiztonság? Nem az elvek, a számok a fontosak!

S hogyan nevezik ezt az intézkedéscsomagot? Ez itt bizony a versenyképesség javításának programja.

Nem az. Ez a költségvetés bevételei növelésének programja, még a versenyképesség romlása árán is. Mert hiába, hogy most nem közvetlenül a versenyszféra terhei nőnek. Maga a pénzügyminiszter mondta azt, hogy a mintegy 9-10 százalékos jövedelemelvonás mellett a reálkeresetek szinten maradnak, mivel a pénzügyi tárca körülbelül azonos mértékű nominálbér-növekedéssel számol. Hát, számolni lehet vele, de kifizetni ki fogja ezt? Igaz, azt is mondták, hogy a költségvetési szférában ezt az emelést irányozták elő. A költségvetésből persze, vagyis a befizetett adókból. De romló gazdasági környezetben, lassuló növekedés, csekély tőkemegtérülés és 4 százalékos infláció mellett hogyan nem növekednek a vállalkozások terhei, ha 10 százalékkal megemelik a béreket? S már arról is szólnak a hírek, hogy a korábbi ígéretekkel ellenére az egészségügyi hozzájárulás összege sem csökken.

S hogy mindez miért történik? Mert megbomlott a költségvetés egyensúlya az állam túlköltekezése miatt. Teljesen mindegy, hogy ki kezdte, meg ki folytatta, és hogy kit terhel a kisebb vagy a nagyobb felelősség. A jelen felelőse a jelen kormánya. Neki kell megtalálnia a megoldást. Az viszont elfogadhatatlan, hogy az óriási hírveréssel propagált száznapos programjai – meg az azt követő egyéb jóléti (?) lépések – követelte kiadásokat most kamatostul fizetteti vissza. Aki kapott, az most visszaadja. Hát még az, aki nem kapott…