A nyugdíjpénztári rendszer hosszú távú, stabil működtetése mindenképpen szükségessé tenne néhány gyors intézkedést, jogszabály-módosítást – állítják a szakemberek. A kérdés nem véletlenül a kormányváltás után kerül ismét napirendre.

Amikor a most leköszönt kabinet négy évvel ezelőtt megakadályozta, hogy a magánnyugdíj-pénztári befizetések az eredetileg megígértekhez képest a bér 6 százalékáról fokozatosan 8 százalékra növekedjenek, jelentősen megnehezítette a magánpénztárak közgazdasági környezetét.

Hogy miért tette ezt? Magyarországon az 1998 óta működő magánnyugdíjpénztárakba jóval többen léptek be, mint amennyivel a rendszer kialakítói számoltak, s ez a társadalombiztosítóban (tébé) növekvő elmaradt bevételt eredményezett, amelyet a költségvetésnek kellett kompenzálnia (lásd a Piac és Profit 2002. januári számát). Emiatt 2001-ben a magán-nyugdíjpénztári rendszer hosszú távú teljeskörűségét biztosító, kötelező pályakezdői belépést is eltörölték, az önkéntesen belépettek számára ismét lehetővé vált a visszalépés a tébérendszerbe; a legutolsó módosítás pedig már a pályakezdőként kötelezően belépettek számára is lehetővé tette a visszalépést 2002. december 31-éig.

Az év vége ugyan még elég messze van, az eddigi folyamatok azonban – az ösztönzés és elbizonytalanítás ellenére – nem utalnak jelentős visszalépési hullámra.

Növekvő ellentmondás

Az első, amit ismételten meg kell vizsgálni, az a befizetések mértéke. Hiszen a leköszönt kormány intézkedései miatt a nyugdíjpénztári bevétel jóval kevesebb, mint amire induláskor számítani lehetett, ám a pénztárakkal szembeni elvárás nem módosult: a tébényugdíj 25 százalékának megfelelő nyugdíjat kellene biztosítaniuk.

Más oldalról nézve az sem tűnik jogosnak, hogy az eredeti számításokhoz képest magasabb járadékmértékből adódó állami befizetéstöbbletet a társadalombiztosító nem honorálja, érte a pénztártagok nem kapnak semmit. Továbbá a 6 százalékos járulékot önkéntesen 10 százalékra kiegészítő magánszemélyek, munkáltatók befizetése a tébébe való visszalépés során szintén elvész. Se a pénzüket nem kapják vissza, se többletszolgáltatást nem kapnak!

A bevételek és a kötelezettségek közötti növekvő ellentmondást érzékelve a korábbi pénzügyi kormányzat a legegyszerűbb megoldást választotta: megszüntette a magánnyugdíj-pénztári nyugdíj mértékére vonatkozó garanciát, csak az egyéni számlák értékére vonatkozó – az állam számára jóval kisebb kockázatot jelentő – állami garancia maradt meg.

Lehetséges megoldások

A probléma rendezésére két lehetőség kínálkozik: vagy a tébé (a költségvetés) visszaadja a nyugdíjpénztári tagoknak az 1999–2002 közötti többletbefizetésüket, és 2003-tól a nyugdíjpénztári tagok teljes nyugdíjjáruléka a nyugdíjpénztárba kerül, vagy a nyugdíjpénztárak és a társadalombiztosító nyugdíjfizetési kötelezettségét módosítják, azaz a tébé nem 75 százalékot, hanem ennél magasabb arányban fizet majd nyugdíjat a pénztártagoknak.

Természetesen elképzelhető a kettő különböző kombinációja, mint például az, hogy 2003-tól a nyugdíjpénztári járulék 8 százalékra emelkedik, de a visszamenő kompenzációra nem kerül sor. Hosszú távú befektetésnél – márpedig a nyugdíjpénztár a jellegéből adódóan ilyen – néhány évnyi kiesés még nem jelent gondot, megfelelő hozam, különösen a felhalmozási időszak második szakaszában kompenzálni tudja a kiesést. A rövidebb felhalmozási idővel rendelkező idősebb generáció esetén viszont erre reálisan már nem lehet számítani. Éppen ezért elfogadható, ha általános érvénnyel nem módosul a társadalombiztosító nyugdíjfizetési kötelezettsége, de a rövid felhalmozási idővel rendelkező idősebb pénztártagok esetében a tébé a nyugdíj magasabb százalékát fizesse ki.

A korrektség azt is megköveteli, hogy a magánnyugdíj-pénztári többletbefizetők – amennyiben visszalépnek a tébébe – a többletbefizetésüket visszakapják. Természetesen nem a teljes összeget, hanem csak az igénybe vett adókedvezménnyel csökkentett részt, vagy az önkéntes pénztári tagsággal rendelkezők a teljes bruttó összeget átvezettethessék önkéntes pénztári számlájukra.

Mi legyen a pályakezdőkkel?

Bár szakemberek szerint célszerű lenne a pályakezdők szeptemberi munkába állása előtt dönteni a kötelező magánnyugdíjpénztár-választás visszaállításának lehetőségéről, nem valószínű, hogy erre sor kerül.

Itt is két változat képzelhető el. A magánnyugdíj-pénztári törvény módosításával újból elő lehet írni a pályakezdők kötelező nyugdíjpénztár-választását, és a 2002. január 1-je óta csak a tébét választó pályakezdők kötelező beléptetését valamelyik nyugdíjpénztárba. Természetesen ekkor – csakúgy, mint fordított esetben a pénztáraknak – a társadalombiztosítónak át kellene utalnia a nyugdíjpénztárt megillető járulékot. A másik megoldás nem állítaná ugyan vissza a kötelező pénztárválasztást, de nemcsak a pályakezdők számára, hanem – esetleg egy korhatárig – mindenki számára újra lehetővé tenné a magánnyugdíjpénztárba való belépést.

Továbbá a változatoktól függetlenül fel kellene számolni azokat a kötöttségeket, amelyek a tébé indokolatlan preferálását eredményezik, például, hogy a pénztárat nem választók automatikusan a tébébe lépnek be. A munkahelyi ügyintézők esetleges ellenérdekeltségének a megszüntetéséhez pedig egységesíteni kell a társadalombiztosítónak és a magánnyugdíjpénztárnak történő jelentési kötelezettséget.

Közelítő szabályozás

Az állami szervek fontos kötelezettsége a pénztártagok vagyonának védelme. Ennek érdekében – a piac fejlődésével összhangban – módosítani kellene a pénztárakra vonatkozó szabályozást, bár nem javítja a pénztárak pozícióját, ha erre a szükségesnél többször kerül sor. Célszerű lenne azonban a különböző nyugdíjpénztári ágak szabályozását közelíteni, hiszen mind a magán-, mind az önkéntes pénztárak vagyonának védelme egyformán fontos, ezért a meglévő különbségek fenntartása – például, hogy a vagyonkezelő, letétkezelő intézményi feltételei az önkéntes pénztárak esetében enyhébbek –indokolatlan.

A pénztári szabályozás gyors változtatásával a magánnyugdíj-pénztári rendszer minden bizonnyal visszaállítható a hat évvel ezelőtt elhatározott pályára, és a pénztárak a jó működéssel, a megfelelő hozamokkal nagy valószínűséggel el tudják érni az eredeti számításokban szereplő nyugdíjmértékeket.

A távlati hiány enyhítése

A második világháború után született „nagy generáció”, majd az őt követő „Ratkó-gyerekek” nyugdíjba vonulásukkor jóval többen lesznek az aktív lakossághoz viszonyítva, és többen igényelnek nyugdíjszolgáltatást, mint a korábbi időszakban. Az átlagéletkor növekedése is többletterhet jelent a nyugdíjbiztosítási rendszernek. A demográfiai folyamatok alapján nálunk is – csakúgy, mint Európa fejlettebb felén – prognosztizálható, hogy a bismarcki típusú – folyó állami bevételekből finanszírozott – társadalombiztosítási nyugdíjalap jelentős hiánnyal fog küzdeni a XXI. század második évtizedétől kezdődően. A hiány mérséklése érdekében egyre több helyen vezették be a magánnyugdíj-pénztári rendszert, amely a hosszú távon jelentkező hiányt azzal tudja mérsékelni, hogy a majdani nyugdíj egy részét nem az aktív keresők jövedelméből kell finanszírozni, hanem a nyugdíjpénztárak által felhalmozott vagyonból.

Persze a távlati hiány enyhítésének ára van: már most a nyugdíjjárulék egy része a magánnyugdíjpénztárakba kerül. A pénztárakba átutalt tagdíjak csökkentik a társadalombiztosító forrásait, s így növelik a költségvetés terheit, de jelentős finanszírozási gondot nem okoznak, mert a pénztárak vagyonuk döntő részéből állampapírt vesznek, azaz a pénz a költségvetésbe kerül, bár nem ingyen, mert utána kamatot, hozamot kell fizetni. A kérdés állami finanszírozási oldalról tehát az, hogy az erre fizetett kamat miként viszonyul a társadalombiztosító belső megtérülési rátájához, vagyis, a befizetett járulék és a későbbi nyugdíjkifizetések arányához.

Lehoczky László