Jessica F. Green, a New York University professzora terjedelmes írást közölt a rangos Nature természettudományi szakfolyóiratban arról, miért nem szabad globális rendszerbe integrálni a regionális karbonkvótapiacokat. Az alábbiakban megpróbáljuk viszonylag röviden összefoglalni mondanivalóját - bár nem könnyű feladat.

Nézzük először meg, hol működnek kvótakereskedelmi rendszerek.

• EU ETS (Emissions Trading System): 11 000 kibocsátót tömörít az összes EU-tagországból, valamint Norvégiából, Izlandról és Liechtensteinből.
• Kalifornia & Quebec: külön piacként indultak, előbbi 2013-ban, de már 2014-ben összeolvadtak. Hamarosan Ontario és Manitoba tartomány fog hozzájuk csatlakozni, majd 2018-ban Brazília Acre és Mexikó Chiapas tartományai.
• Kína: 2017-ben indítja karbonpiacát, mely 7000 légszennyezőt fog érinteni. Ez lesz a legnagyobb kvótapiac a világon.
• Mintegy 100 ország tett ígéretet rá, hogy elindítja kvótakereskedelmi rendszerét, hogy így csökkentse emisszióját a párizsi klímaegyezménynek megfelelve.

Pozitív előpélda

A '80-as évekből emlékezhetünk rá, milyen gyakoriak voltak az ónos esők. Ez a globális kéndioxid-kibocsátásnak volt köszönhető. Létrejött egy amerikai program az SO2-emisszió csökkentésére, mely 1990 és 2004 között közel 35 %-os redukciót ért el (6 millió tonnával csökkent a kibocsátás), miközben az áramtermelés Amerikában 25 %-kal nőtt. 2010-re újfent feleződött a kibocsátás, 5 millió tonnára csökkent az emisszió. (Azzal, hogy elejét vették ennyi kéndioxidszennyezésnek, 50 milliárd dollárnyi egészségügyi költséget spóroltak meg, míg a program adminisztratív költsége csak 0,5 milliárd volt.)

A rendszerbe bevont cégek szinte mindegyike betartotta a szabályozást. Ez azonban a súlyos szankcionálásnak volt köszönhető. Az a szennyező, aki nem engedelmeskedett az emissziócsökkentési előírásoknak, SO2-tonnánként 2000 dollárt volt köteles fizetni.

A szövetségi kormány illetékes szerve, a Környezetvédelmi Hatóság (EPA) által létrehozott rendszer eleinte zárt volt, de 2005-ben ide szignálták ki a nitrogénoxid szabályozását is. A megengedett SO2-emissziómennyiséget tovább csökkentették rendeletileg, de az árfolyam megugrott, és a tagállamok beperelték az EPA-t, amiért túl gyenge szabályokkal operál. Ebből jött a kéndioxid-szabályozás második fázisa, amitől azonban túl nagy volatilitás keletkezett a piacon. Más fejlemények is elősegítették az emissziócsökkentést (pl. alacsony kéntartalmú szén megjelenése a piacon vagy a földgázboom). A kéndioxid tonnánkénti ára jelenleg néhány cent...

Kép: SXC

Kvótatúlkínálat: alacsony karbonárfolyam

A kéndioxid árához képest a karbonkvóták tonnánkénti ára elképesztően csekély, önmagában nem ösztönzi a légszennyezőket az emissziómérséklésre. 2008 közepén az európai kvóták 10 euróra csökkentek korábbi 25 eurós árfolyamukról. Jelenleg 5 euró az áruk (ez egy tonna CO2 kibocsátását jelenti). Az ok a "túltermelés". Túl sok a kibocsátási engedély, miközben a recesszió után visszaeső ipari termelés csökkentette az emissziót. A vállalatoknak még mindig vannak felesleges kvótáik, amelyeket egyszerűen nem tudnak felhasználni, mert nem szennyeznek annyit.

Kaliforniában is alacsony az árfolyam, 13 dollár/tonna, és a kvótaigény is mérsékelt. Itt azonban beépítettek egy olyan féket törvényileg, hogy egy bizonyos szint alá nem eshet a karbonárfolyam. 2017-ben csak a kvóták 18 %-át tudták eladni, s 2016-ban két korábbi értékesítésnél sem fogyott el az összes kibocsátási engedély.

Az EB 2014-ben elhalasztotta a kvóták egy részének értékesítését, 2015-ben pedig létrehozott egy felügyelőszervet (Market Stability Reserve), de ez csak 2019-től fogja szabályozni a kvótakereskedelmet. Idén februárban az Európai Parlament a kvóták számának évi 2,2 %-os csökkentését rendelte el 2021 után (jelenleg 1,74 %-kal kevesebbet bocsátanak ki belőlük évente), de környezetvédelmi szervezetek ezt túl enyhe lépésnek tartották, nagyobb mértékű kvótakivonást láttak volna szükségesnek a piacról.

Könnyítések, jogi kiskapuk

Az emissziókereskedelmi rendszer lényege az lenne, hogy magasan tartsa a karbonkibocsátás tonnánkénti árát és fokozatosan csökkentse a mennyiséget, amennyit ki szabad bocsátani, így mozdítva elő az emissziómérséklést. A hibák akkor csúsznak be, amikor a jogalkotók és a szabályozószervek könnyítésekkel higítják, lazítják fel a rendszert. Ez történt mind az európai, mind a kaliforniai piaccal.

Füstös civilizációnk
(kép: freeimages.com)

Az európai emissziókereskedelmi rendszert összekötötték a kiotói egyezmény által létrehozott CDM-mel (Clean Development Mechanism), mely 2005-től kezdődően világszinten lehetővé tette a nagy kibocsátóknak (országoknak), hogy határaikon túl is karbonmegkötő vagy a kibocsátásnak elejét vevő beruházásokba fektessenek pénzt (előbbi: erdőtelepítés, mangrove-liget létesítése, utóbbi: megújuló energiás kapacitások építése). Az uniós cégek, melyek pénzt adtak ezekre a beruházásokra, az így megspórolt emissziót leírhatták saját légszennyezésükből. Ez az ellentételezés angol nevén a carbon offset mechanizmus.

Green szerint a regionális kvótakereskedelmi piacok összekötése csak kiskapukat teremt, amiken keresztül elsinkófálhatják a piaci szereplők a légszennyezésük radikális visszafogását. 2011-re ezt az Európai Bizottság is belátta, és elhatározta, hogy 2013-tól a CDM-kreditek többé nem számolhatók el az EU-ETS-ben.

A kaliforniai rendszerben például újraírták a szabályokat -az energiaszolgáltató cégek nyomására-, és egy idő után megengedték, hogy a helyi cégek Kalifornián kívülről is beszerezhessenek tiszta energiát, s ezzel ellentételezhessék karbonemissziójukat (resource shuffle). Az új-zélandi kvótakereskedelmi rendszer 2008-tól elfogadta, hogy a CDM keretében létesített karbonelnyelő projektek (pl. erdők vagy mangrove-ligetek telepítése) karbonmennyiségét be lehessen számítani az új-zélandi kibocsátás ellentételézésére. De végül 2015-ben beszüntették ezt a gyakorlatot, a CDM-kreditek már nem írhatók jóvá. Az ugyanis nem ösztönzi a cégeket arra, hogy kevesebb füstöt eregessenek - "máshol úgyis ellentételezzük" alapon. Magyarán a nettó kibocsátás csökkentése számítson csak, és ne lehessen bűvészkedni azzal, hogy másutt elnyelünk egy kis karbont, és akkor nem kell a saját füstölgésünket csökkenteni. Ettől elkényelmesednek a vállalatok.

Miért fontos a kiskapuk becsukása? A karbonkvóta nyilvánvalóan a fosszilis erőforrások elégetését hivatott megdrágítani. És a cégek akkor fanyalodnak rá az alternatív energiaforrásokra, ha az olcsóbb vagy a fosszilis energiahordozók használata túl drága. A kvótakereskedelem csak akkor tudja ezt az elrettentő erejű drágaságot garantálni, ha nem lazítják fel a szabályait. Ha összekötnék a világ összes regionális karbonpiacát, akkor azok önkéntelenül is egymással versenyeznének, hogy melyik tud több könnyítést és kibúvót adni a piaci szereplőknek, magukhoz csábítva a cégeket, hogy azok a régióban vegyenek áramot vagy oda helyezzék gyáraikat. Egy globálisan integrált karbonpiac irányításához egyébként is egy központi karbonbankra lenne szükség, mint szabályozószervre, véli Green. Ennek létrejöttére azonban a jelenlegi politikai klímában kevés az esély.

Az integrálással csak még inkább kodependensekké válnak az egyes piacok és a regionális feltételek változtatásaitól fog függeni az összes többi. Ha viszont a regionális rendszerek szigorúságát sikerül megőrizni, akkor hatékony eszközök tudnának lenni a dekarbonizációban. Jelenleg nem azok. Mert kvótatúltengésben szenved a világgazdaság.