Az egész angolszász világban figyelnek már arra, hogy a megfogalmazások a leghalványabb kétséget se hagyják afelől, hogy a két nem egyenlő – írja Tudattalan játszmák című cikkében a Figyelő rovatvezetője. Vrannai Katalin írásában ki is ugratja: Egyre nagyobb számban léteznek olyan vállalatok, ahol senki sem merne nyíltan nemi, faji, vallási vagy bármilyen más diszkrimináció hibájába esni, burkolt formában mégis létezik a megkülönböztetés.

Cikkünknek tehát itt kellene befejeződnie, holott el sem kezdtük. A Magyar Hírlap Az 50 legsikeresebb üzletasszony című magazinját ugyan már beharangoztuk, de a kiadvány visszhangjáról most szeretnénk képet adni. Tehetjük? Megkérdezhetjük Iván Gizellát, a napilap főmunkatársát, a kiadvány szerkesztőjét bármiről is? Nem, a Figyelő érvrendszere szerint halgass! a nevünk. De az élet – nem az angolszász, hanem a honi – már csak azért is mondatja az ellenkezőjét, mert Magyarországon az bizony hír a javából, hogy van 50 hölgy, akit az üzleti siker tett megbecsült, elismert személyiséggé. Dacára annak, hogy nekik jóval több munícióra – erőre, akaratra, teljesítményre - volt és van szükségük, hogy a férfiakéhoz hasonló pályát fussanak be.

Iván Gizella azt mondja, hogy a kiadvány megjelenésének első hetében tömegesen érkezett hozzá visszajelzés – telefon, e-mail, sms, levél -, s sokan éppen valami olyasmit nyugtáztak, hogy az üzleti sikeresség szerencsére már a hölgyeknek is megadatik. Sőt, nem csupán a honi gazdasági élet központjában, Budapesten, hanem vidéken is (tisztelt Figyelő, Pannóniában bizony az a puszta tény is egyfajta diszkrimináció, hogy hol születik és él valaki). „Kiéheztek az emberek a sikerre, de arra is, hogy végre valahára jót írjanak meg valahol valakikről” – összegezte a további reagálásokat Iván Gizella, mintegy tudatva, hogy e megállapításokat nem pusztán a hölgyek okán tették az olvasók.

Kiderült, az emberek nem tesznek, mivel nem is tehető, egyenlőségjelet a siker és az otthon fölhalmozott aranyrudak közé. A magyar hírlapos kiadvány egyébiránt sem a tulajdonosok, sem a menedzserek esetében nem vizsgálta a gazdagságot, bár az kiderült: az üzleti eredményesség alkalmasint megsokszorozta a személyesen birtokolt értékeket is. De amiből igazán sok lett, az a – példának okáért - több milliárd forint éves árbevételt felmutató cégvagyon, ami épületben, gépekben, a munkatársak szellemi tőkéjében ölt testet.

A diszkrimináció, az elismerés (pozitív) diszkriminációja a mai magyar valóságban dukál tehát. Az üzletasszonyok – akik szerepelnek a magazinban, s akik nem jutottak be a megnevezett ötven közé - azt kapják személyes privilégiumként, hogy a teljesítményüket illették jó szóval, méltatással. Iván Gizella, aki a kiadvány megírása előtti felmérést is készíttette, „összeadta” a válaszokat, hogy kijöjjön a közhelyszerű végeredmény: bármennyire jellemző, hogy túl sokat vállalnak az immáron sikeresség asszonyai, ők is halandó módra családban élnek, női mivoltuknak megfelelően. Tény az is, hogy nekik is kell a lelki nyugalom, az a bizonyos hazulról származó, s nagyon nem árt az otthon megkapott segítség sem. Az üzleti élet, a munka – legyenek tulajdonosok, menedzserek, avagy a kettő együtt – azon sem változtat, hogy ha tehetik, akkor háziasszonyok is, mégpedig szívesen.

Lám, sikerült jókora megkülönböztetést tennie a magyar sajtónak, mert nem csupán a sikeresekre irányította rá a közfigyelmet, hanem az asszonyokra is. A legjobb teljesítményűekre, akik - férfitársaikkal egyetemben - végre-valahára arra már nem panaszkodhatnak, hogy a pár évtizeddel ezelőtti módon, az abszolút egyenlősdi jegyében ismerik csak el őket. Az 50 sikeres üzletasszonyt bemutató kiadvány is isten igazából arról szól, hogy vállalandó és vállalható a tehetség, a tudás, a teljesítmény – és a gyarapodás is.

Ön mit gondol?