Négy olyan közgazdás kortársam volt, Jánosi Ferenc, Hetényi István, Tardos Márton és Ő, akiket olyanokként ismertem meg, mint akiket Tomas Mann Varázshegy című regényéből ismertem. Olyan polgárok, akinek már a nagypapájuk is jómódú értelmiségi volt, aki nem csak a szakmájában volt az, hanem a zenében, irodalomban, történelemben is, aki több nyelven olvasott, beszélt, akárcsak ő.
Amikor műszaki pályámról, közgazdásznak Budapestre kerültem, őket csodáltam. A Parasztpárti éveim alatt sok szellemi nagysággal találkozhattam, de azok nem voltak polgárok, sőt.
Az első számomra sokat mondó közgazdasági könyvet először Bródytól olvastam. Rácz Jenővel közösen írtak egy nagyszerű szakkönyvet, aminek fő mondanivalója, életem során, iránytűm maradt.
Már a szerzőpáros is megkapott. Az idősebb Rácz Jenő a Kisgazdapárt pénzügyminisztere volt, aki a forint bevezetését vezényelte le. Őt már korábban ismertem, ő az úri középosztálynak volt kiváló képviselője. Ezért számomra nem volt, társadalmi státuszát illetően idegen, hiszen ez a típust Bibóban ismerhettem. Bródyt azonban a több generációs nagypolgár modern képviselőjének, patríciusnak tartottam. Az is volt. Összefogásuk megmutatta, hogy mi lett volna, Jalta után, a magyar értelmiség kötelessége.
A közös könyvük azzal adott életemre szóló iránytűt, hogy megmutatta, hogy adott természeti környezetben, a nemzeti vagyon, a nemzeti jövedelem aránya azonos. Hiába hajszoljuk a jövedelmet, ha nem teremtünk hozzá vagyont. Nemcsak fizikait, de szellemit is. Az egyik nélkül egyre kevesebbet ér a másik.
Az e szellemiségben létrejött havilapnak pedig különös értéket adott Bródy András. Egyik szellemi nagysága volt annak a közösségnek, amit több évtizeden keresztül Demcsák Mari családjának tekintettünk.
Szerencsére, a magyar társadalom ma már számon tarja a nemzet humán nagyjait, például a nemzet színészeit, de még nincsenek ilyen ragon a közgazdászai. Ha volna, azt írhatnám, mert nekünk az volt.
Meghalt Bródy András a nemzet közgazdásza.
Kopátsy Sándor
