- Milyen kényszerek szülték azokat a jogszabályokat, amelyek utat engedtek előbb az önkéntes, később a magánnyugdíjpénztárak létrehozásának?

- Mindennek – így a nyugdíjrendszer reformjának is – ára van. A kilencvenes években nálunk elindított változtatásnak az volt a célja, hogy a társadalombiztosítási rendszerekbe bekódolt csődöt sikerüljön elkerülni. Egész Európában, az OECD-országok zömében s jó néhány OECD-n kívüli államban 2010-től 2050-ig folyamatos veszélyt jelent a demográfiai struktúra időzített bombája. Vészesen megnövekszik a függőségi vagy eltartottsági arány, s szélsőséges esetben egy foglalkoztatottra két nyugdíjas, illetve „passzív” felnőtt juthat. A társadalombiztosítási rendszer csak akkor tudna egyenesbe jönni, ha olyan mértékben nőne a GDP-termelés, hogy az abból származó adótöbblet fedezni tudná a felosztó-kirovó rendszerekben lévő finanszírozási hiányt. A mai ismereteink alapján ilyen, robbanásszerű GDP-növekedést eredményező helyzet nem alakul ki. A cél tehát egyértelmű: a jóléti rendszerek kötelezettségeit és forrásait úgy kell átszervezni, hogy a finanszírozási hiányt tíz-húsz év múlva, amikor a helyzet kezd kritikussá válni, több ágon lehessen megoldani.

- Az állami oldalon csökkentés következik be, míg a másik oldalon a polgárok döntenek önrészük mértékéről, felhasználási módjáról. Mi ebben a kivetnivaló?

- A recept egyszerű: a központi rendszerek szolgáltatási kötelezettségét reálértéken folyamatosan csökkentik, a helyére meg beléptetik a második, illetve a harmadik pillért, az önként választható megtakarítási, befektetési formát. Ennek persze költségei vannak. Ha a munkavállaló a központi helyett az alternatív megoldás mellett dönt, akkor arról is határoz, hogy az előre befizetett jövedelmi része kiesik a társadalombiztosítás bevételeiből, amit az államháztartáson belüli átcsoportosítással kell kipótolni. Pontosabban: ha az államháztartási bevételek amúgy is viszonylag magas deficit mellett jönnek létre, akkor adókat kell emelni.

- Ez nem volt titok 1998 előtt, s később sem.

- A kilencvenes évek második felében, a nyugdíjreform modellezésekor az volt látható, hogy a cél teljesíthető, betölthető a finanszírozási rés 2010 után anélkül, hogy a központi tébéből kivett jövedelmek az addig terjedő időszakban komolyabb finanszírozási problémákhoz vezetnének. De ez azon is alapult, hogy a maastrichti kritériumokhoz való alkalmazkodás miatt Magyarországon az államháztartás hiánya folyamatosan csökken a GDP-hez képest. Vagyis létrejönnek a finanszírozási tartalékok, amelyek ellensúlyozzák a nyugdíjreformok elindítása miatti kieséseket. De változások következtek be. Alapvetően politikaiak, amelyek 1998 után leállították a reform addigi menetét, s a folytatásra csak a 2002-es kormányváltás után kerülhetett sor. A befizetéseket tekintve pedig 2003-tól, illetve 2004-től állt, áll vissza a korábbi gyakorlat. Kiesett tehát csaknem hat év, amelynek hatása persze jóval később, a finanszírozási rés betömködése időszakában lesz. A leállított reform azzal is járt, hogy másra költhették el a központi tébéből a magánnyugdíjpénztárakba ki nem áramlott pénzt. Ráadásul a nyugdíjreformra betervezett fedezetet rövid távú, rosszul felfogott célokra fordították, s az soha nem térül meg.

- A gazdasági visszatáncolás mellett azonban az öngondoskodás eszméjét is visszacserélték az etatista szemléletre. Miért?

- Ha a spektrum egyik oldalát nézzük, akkor a nyugdíjpénztári termékeket ugyanúgy kell eladni, mint a banki, befektetési, vagyonkezelési szolgáltatásokat. Azokban a társadalmakban, amelyekben nincs vallási, ideológiai, filozófiai ellenállás, ott hagyományosan működik is az öngondoskodásra alapozott pénzügyi termékek piaca. Ilyen országok az európai, alapvetően protestáns államok – Svájc, Hollandia, Anglia –, valamint Észak-Amerika, Ausztrália. Számos országban azonban egészen más vallási, történelmi gyökerekkel kell számolni. Azokban a katolikus egyház hitvallásának megfelelően az isteni gondoskodásnak, az ember felett álló felsőbb erőnek komoly szerepe van az emberek gondolkodásában. Kelet-Európára ráadásul még a szocializmus is rátelepedett, s ennek ideológiája azt mondta, hogy nincs jóisten, de van állam és párt, amelyik gondoskodik mindenkiről. Ráadásul szinte pénzmentes társadalmat működtetett, hiszen az emberek nagyon kevés jövedelmet kaptak, minden egyéb szociális juttatásokból származott. Vagyis a nyugdíj – a jövőben felmerülő kiadás – sem pénzügyi elemként rögzült a társadalom döntő részében.

- A jelenlegi kurzus részben-egészben visszaállította a kilencvenes évek második felében elindított reformot. De ettől még eléggé hiányos nálunk a nyugdíjalapok számára elengedhetetlenül fontos hosszú távú, biztonságos befektetési kínálat. Mit lehet tenni?

- Egyfelől számolhatunk a voltaképpen sikeres, több millió ember választását tükröző nyugdíjreformmal. Jó szolgáltatások működnek ebben a szektorban, s valóban felállt a rendszer minden fontos eleme. Másfelől az alapvető cél nem valósult meg. Az, hogy a pénztárakban gyűlő pénz visszaáramoljon a gazdaságba, hasson a növekedésre, bővítse ezáltal azokat a munkajövedelmeket, amelyekből gyarapítani lehet a befizetéseket. Az önmagát fölfelé erősítő körnek kellene „hajtania” a jóléti rendszert. E kettő között lenne közvetítő funkciója a tőkepiacnak, amely azonban nem tud fejlődni. Nálunk az intézményi befektetők – az alapok, a pénztárak, a biztosítók - komoly mértékű pénzügyi megtakarításokat kezelnek, ugyanakkor meghatározó arányban rövid lejáratú állampapírokban tartják a pénzt. Gyakorlatilag nem történt semmiféle reform, hiszen eddig a tébében gyűltek az állami források, és az állam onnan költötte el, most pedig a pénztárakban gyűlnek, onnan adják oda az államnak azzal, hogy állampapírt vesznek. Csak a közvetítés módja változott meg, a közvetítés célja nem. A reform igazi sikere akkor jelentkezik, amikor lényegesen nagyobb pénz áramlik ki a magánszektorba, finanszírozva annak beruházásait, termelését, növekedését, s egyre kevesebb pénz áramlik az államháztartás felé.

- Miért nem alakul ez ki?

- Most jön a tyúk és a tojás problematika. A nyugdíjpénztárak és a magyar befektetők nem teszik a pénzüket részvényekbe, ezért a magyar részvények az európai papírokhoz képest alulértékeltek. Ha egy magyar vállalat azon gondolkodik, hogy bevonjon forrásokat, akkor ehhez nem a tőzsdét választja, hiszen azt mondja: miért adná el a nyereség ötszörösén-hatszorosán a cég részvényeit? Inkább fölvesz bankhitelt, vagy szakmai befektetőt von be. A nyugdíjpénztár mit is tesz? Azt, hogy nézi a portfóliót, s azt látja, ugyanazt a három-négy papírt tudja megvenni, mert több nem nagyon van a tőzsdén. Ha több vállalat lenne ott, akkor több pénzt tudna elkölteni, de nincs. Nehéz megmondani, hogyan lehet kilépni ebből a körből. A Budapesti Értéktőzsdének az a válasza, hogy mind a két oldalon „támadni” kell. Azaz a befektetőket arról célszerű meggyőzni, hogy nagyobb szerepet vállalva jelenjenek meg a tőkepiacon. A vállalatoknak pedig azt kell előrevetíteni, hogy ez a folyamat felértékeli majd a részvényeket, s nekik addigra érdemes megjelenni a börzén.

-A Budapesti Értéktőzsde programját mennyiben képes felerősíteni az ország közelgő európai uniós tagsága?

- Nem ezen múlik. Sajnos, Európa nem jó példa a társadalmi reformokra, hiszen évtizedek óta egyetlenegy komoly rendszert tudott megváltoztatni azzal, hogy mintegy negyven év alatt létrehozta magát az EU-t. Az európai emberek tradicionálisan helyhez kötöttek gondolkodásuk, nyelvük, életfeltételeik miatt. És a nagy intézményi reformok tekintetében is a létező világok legrosszabbikában vagyunk Európában: a legkedvezőtlenebb a demográfiai helyzetünk, ugyanilyenek a kezelési módok. Következésképpen a kilátások sem megnyugtatók, elegendő Németországra, Franciaországra, Spanyolországra, Olaszországra gondolni: mindegyik drámai problémákkal küzd majd az elkövetkező évtizedekben. Közülük csak a németek fogtak bele társadalombiztosítási rendszerük átalakításába, de mi, magyarok, a magunkéval előrébb vagyunk. Németországban a vállalati mérlegekben működik decentralizáltan a felosztó-kirovó rendszer, de a problémák lényegén ez semmit nem változtat: több száz milliárd eurós hiány halmozódott fel. S ha lassabb növekedési pályán halad tartósan Európa, a német cégek sem lesznek képesek kitermelni a mérlegekben kötelezettségekként szereplő vállalásokat.