Az elmúlt hónapokban fokozott médiaérdeklődésre tartott számot a magyar hulladékgazdálkodási rendszer, és különösen nagy figyelmet kaptak a rendszer alappillérének tekinthető koordináló szervezetek. A témában megjelent sajtócikkek számos esetben tartalmaztak pontatlan adatokat és szakmai tévedéseket a koordináló szervezetek munkájával kapcsolatban. A tévhitek eloszlatásával a koordináló szervezetek megelőznék, hogy a hulladékgazdálkodási szektor, és a versenyszféra szereplőiben téves kép alakuljon ki a jelenleg működő hulladékgazdálkodási rendszerről.

1. tévhit: A cégek kibújnak a termékdíj fizetés alól

A nonprofit formában működő koordináló szervezetek feladata a rendszerben résztvevő szereplők tevékenységének összehangolása, működésüket a 2000. évi Hulladékgazdálkodási törvény, valamint a 94/2002. Kormányrendelet teszi lehetővé, illetve szabályozza. A koordináló szervezetekhez való csatlakozással évről-évre egyre több vállalkozás került be abba az országos hulladékgazdálkodási rendszerbe, amelynek rendeltetése a hazánk területén keletkező hulladék minél nagyobb arányban történő hasznosítása, illetve az EU által hazánk számára előírt újrahasznosítási arányok teljesítése. A később hulladékká váló termékeket kibocsátó cégektől - a jogszabályban meghatározott gyártói felelősség elve alapján - valamely hulladékkezelést koordináló szervezet átvállalja a kötelező feladatokat hasznosítási díj fejében.  A környezetvédelmi termékdíj - amely alól jogszabályok alapján mentesülhetnek a környezetvédelmi célkitűzéseket teljesítők - megállapítása tudatosan a hasznosítási költségeknél magasabban történt, hogy így a cégek termékdíj-fizetés helyett a hasznosítás tényleges költségeihez való hozzájárulást válasszák. A cégek tehát nem elkerülik a termékdíj fizetést, hanem a kibocsátott hulladékokat koordináló szervezeten keresztül hasznosíttatják, és viselik ennek tényleges költségeit.

2. tévhit: A jelenlegi rendszer hibája, hogy nem teszi érdekeltté a hulladék kibocsátóját a hulladékcsökkentésben

A jelenlegi rendszerben anyagfajtánként, mennyiségi alapon fizetnek a kötelezettek, ezért ha kevesebbet csomagolnak, kevesebb a hasznosítási díj.  Az anyagfajtánként meghatározott díjtételek ösztönzik a gyártókat olyan csomagolóanyagok használatára, amelyek visszagyűjtése, hasznosítása egyszerűbb és kisebb költséggel jár, ezáltal a rendszer egyértelműen segíti a környezetvédelmi szempontok érvényesülését a gyártmánytervezésben.

3. tévhit: A jelenlegi rendszer hibája, hogy a szemét nagy része továbbra is a lerakóra, égetőkre kerül.

A koordináló szervezeteknek köszönhetően az elmúlt években csökkent a lerakókra kerülő hulladék mennyisége, mivel ezen szervezetek fedezik a hulladékbegyűjtés és hasznosítás többletköltségeinek jelentős részét, ösztönözve ezzel az újrahasznosítható hulladékok minél szélesebb körű leválogatását! A lerakóra kerülő szelektív hulladék nem minősül hasznosításnak, ezért támogatás sem jár annak begyűjtésért. Megjegyzendő, hogy a hulladék begyűjtője azért sem érdekelt a szelektív hulladékot lerakóra vinni, mert míg az előkezelt hulladékok jellemzően piaci értékkel bírnak, addig a lerakóra kerülő hulladékok esetében lerakási díjat kell fizetni.

4. tévhit: Alacsony a visszagyűjtés mennyisége

A koordináló szervezetek 2010-ben a csatlakozott partnerek csomagolóanyag kibocsátásának minimum 56%-át kötelesek visszagyűjteni, a magyar törvények és az EU direktíváknak megfelelően! A visszagyűjtési arányt törvényi előírások szabályozzák, mértéke évről évre növekszik, s a koordináló szervezetek minden évben teljesítették, bizonyos esetekben túl is teljesítették az előírásokat. A koordináló szervezetek honlapjaikon a Közhasznúsági jelentésben részletesen beszámolnak a megelőző évek újrahasznosítási arányairól.

5. tévhit: A gyártói felelősség elvén működő hulladékgyűjtési modell nem képes ellátni funkcióját

A jelenlegi szelektív hulladékgyűjtési modell több mint 20 éve működik sikeresen az Európai Unióban. A Magyarországon működő koordináló szervezeteknek köszönhetően az elmúlt években a hulladéklerakási arányok jelentős csökkenését sikerült elérni. Ennek a rendszernek a lelke a gyártói felelősség elve, amely szerint egy termék előállításából és felhasználásából származó hulladék hasznosításának költségeihez köteles hozzájárulni a később hulladékká váló termékeket kibocsátó vállalat. Az EU direktívák, és az általános európai gyakorlat szerint a hulladékhasznosítási kötelezettséget a gyártók, a piaci szereplők által létrehozott, koordináló szervezeteken keresztül, illetve speciális esetekben egyedileg teljesítik. Abban az esetben, ha az állam saját maga kíván környezetvédelmi tevékenységeket finanszírozni, aminek szintén szigorú előírásai vannak az Unióban, akkor azt a gyártói felelősségi körtől függetlenül teheti, mivel a gyártót (szintén EU irányelv alapján) egy adott környezetvédelmi feladat kapcsán nem lehet kétszer felelőssé tenni.