A tananyagok még a XX. század alapvető paradigmaváltásaival sem képesek lépést tartani - melyik középiskolás tudna “alapszinten” csevegni a különböző kvantumelméletekről egy banketten? -, és akkor még szó sincs a felzárkózásról az új gazdaság diktálta követelményekhez. Az oktatást még mindig a mennyiségi tudás átadása működteti. Ám a lexikális tudásával élő ember helyzete nem marad változatlan, s a dolgok alakulásában játszott szerepe leértékelődik.
Korunk nagy erejű változásai másfajta tudást követelnek. Mindennél nagyobb az igény a szakágakon átívelő gondolkodásra, azok ismeretanyagait összegyúrni képes, nagyfokú szintetizálóképességgel rendelkező emberekre.
Mindehhez vajmi kevéssel járul hozzá a mai iskolai oktatás. Amely nem ösztönöz a szakbarbárság meghaladására, amely nem készíti fel az önálló életre és az életben való boldogulásra sem. Nem tanít konfliktuskezelést, problémamegoldást. Nem nyújt teret a szükséges érzelmi intelligencia fejlesztésére. Végletes múltorientáltságával korlátozza a jövőt is, nem fejleszti ki a lehetséges tendenciák becslésére, felismerésére irányuló képességet. Nem döbbent rá, hogy a személyiség folyamatos fejlődése nem ér véget az első diploma megszerzésekor. Az egész életen át tartó tanulás így “életfogytiglani” tanulássá, kényszer-továbbképzéssé degradálódik, hiszen a változó világ szinte kiköveteli a folyamatos tanulást.
Milyen típusú oktatásra lesz szüksége a társadalomnak? Egészen biztosan nem olyanra, mint a mai. Pedig az oktatás az egyik legfontosabb ütőkártya a jövő tudatos alakításában.
Ha a most elfogadott oktatási törvény - többek között a szülők aktívabb bevonásával, a tanároknak a tananyagok összeállításához nagyobb szabadság biztosításával - ezt a célt szolgálja, legalább fogadjuk bizalommal.

l. r.

A közoktatási törvény módosítása