A Nobel-díjas közgazdász, Milton Friedman unokája, Patri Friedman álmodta meg az úszó minivárosok ötletét a nonprofit Seasteading Institute élén. A klímaváltozás miatti tengerszint-emelkedéstől megvédő „pilot szigetek” – többes számban beszélnek róluk megálmodóik – megépítése 10–50 millió dollárba kerülnének, és csak néhány tucat embernek tudnának helyet biztosítani. A kaliforniai Seasteading Institute szerint a fejlett országok középosztályába tartozó polgárok is megengedhetnék maguknak, hogy itt vásároljanak ingatlant. Ez egy eufemizmus arra, hogy London és New York ingatlanáraival vetekedne az úszó szigeten való megtelepedés ára, legalábbis az intézet szóvivője 2014-ben ezt pöttyintette el egy videóban.
Peter Thielnek megtetszett az ötlet 2010-ben. 1,25 millió dollárt invesztált a projektbe. (Thiel a PayPal társalapítója, aki 2002-ben 1,5 milliárd dollárért adta el cégét az eBaynek. Ő volt a Facebook egyik korai befektetője is, 2004-ben 500 ezer dollárt adott Zuckerbergéknek, hogy növekedhessen a Facebook.
2010-ben jól leszólta a baloldali amerikai sajtó az egész szigetvárosprojektet, főleg azért, mert Thielnek elég rossz a híre. Mint nagy „libertariánus”, aki az állami fékek leépítésében, a teljes liberalizációban hisz, nem átallotta nyilvánosan kijelenteni, hogy utoljára 1920-ban volt érdemes igazán optimista vállalkozónak lenni Amerikában, mert a nőknek adott választójog csak ahhoz segítette hozzá Amerikát, hogy sérüljenek a szabad vállalkozás jogai.
Thiel, mint minden szilícium-völgyi mogul, tech-utópista. Abban hisz, hogy a technológia gyógyír lehet minden problémára. Ilyen ideológiai spektrumon helyezte el tehát a sajtó az úszó minivárosok ötletét is, amit a Slate a következőképp jellemzett: „Ez talán a legkidolgozottabb erőfeszítés, amit kockafejű komputerzsenik találtak ki, hogy orgiát rendezzenek.”
Ez talán kissé sarkító és igazságtalan megközelítés. A sajtóvisszhang nagyjából mellőzte a realitást, miszerint a klímaváltozás egy nap talán szükségessé teheti az úszó városi struktúrák létrehozását.
Az első bejelentés óta eltelt 7 év. Thiel időközben kiszállt Friedman projektjéből. (Hogy mi lehetett a nézeteltérés oka, azt nem tudni.) Eddig 2,5 millió dollár jött össze 1000 támogatótól a megvalósításra. Friedman intézete összeállt Francia Polinézia kormányával. Pontosabban a kormány beleegyezett, hogy „meggondolja”, vendégül látná-e az úszó minivárost, ami egy lagúnában kapna helyet. A tervek szerint 2018-ban el is indulhatna a kivitelezés.
Az úszó város „speciális gazdasági zónát” jelentene (ez utalás valamiféle adókedvezményekre?), megújuló energiákat használna (szolár- és szélenergia), fenntartható akvakultúra is helyet kapna, de azt még nem tudni, a szennyvíz-elvezetést hogyan oldanák meg. Azt azonban már tudni, hogy a városszigetet nem reklámozzák majd ökovárosként. Ugyanis dízelmeghajtású motorok és generátorok is működni fognak rajta.
Egyébként az „úszó” jelző is félrevezető, mivel statikus városokat képzeltek el a kaliforniai tech-utópisták. Erre lehet következtetni abból a kijelentésükből, hogy eleinte használaton kívüli olajfúró tornyokat alakítanának át városokká.
És ha Thiel ideológiája nem volt eléggé hajmeresztő, Friedmané is elég fura. „Appletópiának” hívja a leendő szigeteket, melyek afféle vállalati diktatúraként működnének. Cégekként működnének, és versenyeznének a szárazföldi polgárok kegyeiért. Akik olyan vonzó lakhelyek találnák ezeket a szigeteket, hogy készek lennének felárat fizetni.
Friedman 2050-re több millió ilyen szigetet akar látni világszerte.
Forrás: Technology Review, Details, Slate, The New York Times
