Hogy miért is van szükség erre a szerencsétlen egyötödre, nyilván azzal magyarázható, hogy a szintén tuningolt Széchenyi-kártya talpraesett üzleti múltat felmutató vállalkozóknak lett kitalálva még tavaly, és – bár most már akár ötmillió is felvehető jelzálog és idegölő adminisztráció nélkül – ez a feltétel szépen maradt a helyén kiszorítva a kezdőket és kicsiket (mintha az Államok widows and orphans-ait látnám magam előtt). Valahol érthető is. De vissza a gyökerekhez!

A mikrohitelt patronáló, ám „modernizációjában” mégis mellőzött Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány kuratóriuma és a húszszázalékos ötletgazda Országos Mikrohitel Bizottság is egyetért abban – mint ahogyan teszi azt minden józan eszű ember – hogy egy vállalkozásnak nemcsak beruházni kell ugye, hanem termelni is. Amihez töméntelen pénz kell. Ha pár százezret ilyen szempontból töméntelennek, vagy egyáltalán pénznek lehet nevezni. Marad a biztonsági kassza, amit a pénzügyminiszterre gondolva néma felháborodással, a jegybankelnököt felidézve rémült arccal bízunk az infláció gondjaira.

Egy másik furfangos elem, hogy a kamatozást fixről változóra állítják át, így a mindenkori és nem a szerződéskötéskor érvényes rátával kell számolni. A következmények mindenki számára ismeretesek. Tehát van egy hitelkonstrukciónk, amihez több mint 100 százalékos makulátlanság, és 180 százalékos biztosíték kell, az ő maga alacsony összegében hároméves futamidejű és a - közelmúlt történései alapján szinte bármire képes - jegybank alapkamatának nevezett rettentő monetáris eszköz az ára. Tessék vállalkozni!

A törlesztésekből és kamatokból lélegeztetőn tartott országos mikrohitel alap jelenlegi közel 12 milliárdos kerete a „vitathatatlan” szakmai becslések alapján körülbelül félmilliárdos kihelyezést tenne lehetővé havonta (ami gyakorlatilag szép csendben allokálódik is) . Hogy miért tenne és nem teszi, az teljesen világos. Hála a tavaly tavasszal együtt beköszöntő könnyítéseknek, a – nemzetközi összehasonlítást alapul véve tetszhalálban vegetáló - mikrohitel igen hamar rügyezni kezdett, majd virágba borult. Hogy mi lett a sorsa, arra a buta párhuzamból is következtetni lehet: télire befagyott az összes forrás. És ez év tavasza táján, mire egy kicsit megpuhult a jég, és az időközben felgyűlt törlesztésekből már cseppent-csurrant, már olyannyira feltorlódott az igénylők száma, hogy vannak akik még a májusi, egyébként elfogadott kérelmük gyümölcsét is csak késő ősszel szüretelhetik le.

Az előbb említett szakmabeli káderek szerint kétszer ennyi pénz kellene, hogy a valós igényeket kielégíthessék, és hogy a szisztéma felgyorsulhasson. Hogyan lehet a várakozók sorát 12 milliárdos pluszforrás nélkül is megrövidíteni? Egyszerűen – az ominózus, vagy végső soron vizsgálódásunk szempontjából teljesen mindegy hogy milyen szakembergárda szerint – ki lehetne például kötni, hogy az ügyfélnél (az ügyfél a király?! –mondja a tankönyv) levő hitel ne legyen több mint mondjuk ötmillió, s évente csak egy darab hitelt igényelhessen. (no comment)

Visszatérve a valóság kérlelhetetlenül kemény talajára bizton állítható, hogy a négylépcsős hitelprogram termékei közül a jelek szerint az ősz slágere a Széchenyi-kártya lesz. Már a nyári hitelpiaci holtszezon és a nulla marketing ellenére is szép számban jelentkeztek az akár ötmilliónyi lélegzetre vágyók. Erre mindenképpen szükség is lesz tekintettel a hátralévő idő erőltetett menetére. Tessék vállalkozni!