Csúcs és bóvli
A háztartási-csúcsminőséget kínálók (a Panasonic, a Philips és a Sony) számára komoly konkurenciát jelentenek az un. ázsiai televíziók, magnók és videók. A karácsonyt megelőző hónapokban ma már nem csak a csúcsmárkák bombázzák különféle hirdetéseikkel, akcióikkal a leendő vásárlókat, az un. keleti-piacok is bekeményítettek, s némi összefogással már tv-hirdetésekben is megörökítik magukat. Az itt (is) kapható áruk elsősorban olcsóságuk miatt vonzóak, többségük ma már koránt sem nevezhető bóvlinak, sokasodnak közöttük a márkajelzéssel ellátott, elfogadható minőségű árúk. Igaz, a szervizhálózatuk s javíthatóságuk hiányosságai megfontolásra késztethetnék a vásárlókat, de ha a pénztárca is hiányos, aligha marad más választása annak, aki birtokába akar jutni, mondjuk egy színes televíziónak vagy kétkazettás sztereó magnórádiónak.

Végül is mindenki hozzájuthat ahhoz a termékhez, amire fáj a foga. Az más kérdés, ki mennyit tud rá áldozni s mire képes az általa vásárolt elektronika. Míg a vásárlóréteg alsó harmadába tartozók körében a kevés funkciós, ismeretlen márkák a kelendőek, éppen az alacsony áruk miatt, addig a tehetősebbek félmillióért videokamerát, másfélmillióért házimozit is vásárolhatnak.

Igaz ,akinek telik erre, az nem gyűjtöget rá s ritkán halogatja a vásárlást karácsonyig. Akkor veszi meg, amikor úgy érzi eljött az ideje, szüksége van rá...a presztízs-szempontokról nem is beszélve.

Igénykeltő termékek
Bár a relatíve olcsó termékekre szakosodott a piac, s a kevés funkciójú áruknak széles a skálája, a magára valamit adó üzletek s áruházak, bemutató teremek természetesen felvillantják a jövőt is: félprofesszionális berendezéseket is tartanak, kínálnak. Hiszen a szórakoztató-elektronikai piac egyfajta technikai- kulturális igényt is szolgál, illetve gerjeszt. A szükségletek s lehetőségek sokfélék, rendszerint hamarabb támad igény egy -egy jobb készülék iránt, mint sem az tönkremenne vagy elhasználódna. Aki ma lépést tart a korral, az átlag három-öt évenként cseréli le a komputerét, tévéjét, videóját vagy a kameráját, annak ellenére, hogy a kihasználtságuk jócskán eltérő. A televízió haszonértéke a legmagasabb, átlag napi öt óra a munkaideje, a videók heti két-három filmmel, évi két háromszáz órával járulnak hozzá hétköznapi szórakozásunkhoz, a videók kihasználtsága a legalacsonyabb, az évi száz órát sem éri el. A magyarok elsősorban utazási élményeik rögzítésére használják s másodsorban a neves családi ünnepek megörökítéséhez. A videokameráknak azonban a kihasználtságuknál ma még sokkal nagyobb a presztízsértékük.

A harmadik készülék
A hazai háztartások zöme nem engedheti meg még magának a gyors ütemű cserélődést, felmérések és becslések szerint a honi televíziók közel 70 százaléka 4-10 éves, ugyanez az arány jellemzi a videókat is, bár mindkét készülékek több mint egyharmada kevesebb mint öt éves. A televíziók, videók és hifi tornyok körülbelül húsz százaléka számít újnak, vagyis egy-két évesnek.

A kereskedők megfigyelése szerint a második-harmadik készülék megvásárlásakor már nem csak az ár a döntő, hanem az is, mennyivel tud többet nyújtani, milyen többlet szolgáltatásokat biztosít a megvásárolni szándékozott televízió, videó, magnó vagy kamera. S ekkor már nem elsősorban az alapigényé és a pénztárcáé a döntő szerep, hanem a fejlődésé. Bár ez sem mindig logikus.

A tapasztalatok szerint a televízió-vásárlásnak manapság a mindig nagyobbat a vezérelve, még akkor is, ha közben se ház-, se lakáscsere nem történt, sőt a szoba nagysága is változatlan maradt.