- Milyen osztályba sorolná a magyar felsőoktatáson belüli informatikai képzést?
- Elsőligás, vagyis a globális piacon versenyképes, külső országok diákjai számára fizetős képzési helyként szóba jöhető intézmény, kurzus, tudásegyüttes nincs ma Magyarországon; a legjobbak viszont a másodosztály élvonalában harcolnak, nagyjából ugyanolyan lehetetlen finanszírozási háttérrel, mint a labdarúgócsapatok. Vannak viszont rangos felsőoktatási kutatási műhelyek, Miskolctól a Műegyetemen át Veszprémig. Az izgalmas kérdés inkább az, hogy volt- és van-e az országban elvi lehetőség, belső képesség, tartalom, ami módot ad a stratégiai gondolkodás számára, hogy e területet, illetve ebből néhány ágazatot versenyképessé tegyen. És erre igen a válasz. De a területet prioritásként kezelő kormányzat nélkül az oktatáspolitika önmagában tehetetlen. Megfelelő hátország híján pedig a felsőfokú képzés amúgy is nehezen mozdítható szerkezete, az egyetemi és tudománypolitikai struktúrák sem igazán teszik lehetővé, hogy nagyot, Bajnokok Ligáját merhessünk álmodni. Pedig szükség van ezekre az álmokra: manapság az oktatás és az informatika metszéspontjában szinte minden versenykategóriaként fordítódik le.
- Muszáj odaállni a rajtvonalhoz?
- Az informatikaoktatás, egyáltalán a felsőoktatás: iparág. Mégpedig booming iparág. Az az ország, amelyik nem akar pozíciókat foglalni egy, a saját adottságait jól kamatoztatható területen, az stratégiai hibát követ el. Az informatika olyan terület, ahol nem elsősorban pénzzel lehet megvásárolni a versenyelőnyt, hanem kulturális hagyományokkal, szellemi tőkével. Csak egyetlen példa: az animáció, a 3D-s grafika világában Magyarországon, a színvonalas szereplők összefogásával, ipari háttérrel, kormányzati támogatással néhány éven belül a világ élvonalához tartozó kutatásokat, fejlesztéseket, képzést, produkciókat lehetne beindítani.
- A magyar informatikai képzés mennyire képes a tágabb értelemben vett hazai gazdaságot kiszolgálni?
- A mennyiségi mutatók szempontjából kezdünk lassan felzárkózni az igényekhez. A dolgok ugyanakkor egyre kevésbé a felsőoktatásban dőlnek el. A leginkább keresett programozói és webes tudásokhoz például nem a sokat próbált végzős egyetemista, hanem a korlátlanul terhelhető, nyitott, tizenkilenc-húsz éves fiatal a kelendő. Az egyetemi képzésnek az egyre összetettebb, egyre átfogóbb tudást igénylő új szakmavilágok “tetejét” kell céloznia. Egyébként minél távolabbról nézzük az informatikai felsőoktatás összteljesítményét, annál kedvezőbb a kép, és minél közelebbről, annál több sérülés, heg, szépségflastrom tűnik fel.
- És ha nem a felsőoktatásról beszélünk, hanem lejjebb pillantunk?
- Az információs forradalom elválaszthatatlan a hagyományos tanulás-, tanításmódszertan, az iskola mint intézmény, az osztály mint közösség, az óra, mint tudásátadási egység kérdésétől. Az információs forradalom ezeket a kategóriákat megrázza, fellazítja, új szerkezetbe kezdi helyezni. Ilyen szempontból mi még sehol sem tartunk. A pedagógustársadalom információs írástudása, szemléletének átalakulása tétova. A tanár “felvilágosultsági együtthatójára” van bízva, hogy mikor és hogyan kezd el a digitális univerzum felé lépkedni. Megoldatlannak látszik az infrastruktúra fenntarthatósága és az igényeket követő folyamatos fejlesztése. Amikor 1996-97 fordulóján beindult a Sulinet, csodájára jártak az Európai Unió tagországainak oktatási szakemberei, hogy milyen bátran, lendületesen csináljuk. Mára eltűnt a kezdeti előny, ami történik - mert azért történnek dolgok -, az már fáradt leszakadáshangulatban megy végbe. Észtország - ahol az indulóadottságok még a mieinket is messze alulmúlják - például sulinetes forradalomban gondolkodik. Tigrisugrás nevű programjuk a tanár-diák viszony új, öntevékenységre alapított formáit eredményezte, elképesztő sulinetes közéletet s nem utolsósorban azt, hogy már a tizenhárom-tizenöt éves diákok is valós piaci értéket tudnak létrehozni; volt olyan, hogy a diákcsapatok egy tenderen megverték a profi cégeket.
- Milyen legyen ezek után a szakmai közérzetünk?
- Az USA két éve nemzetbiztonsági prioritássá tette az oktatást, országok sora jelenti be, hogy meg kívánja nyerni a felsőoktatási verseny valamelyik etapját. Nálunk a Mátyás király és az okos lány viszonya a jellemző. Történjen annyi, hogy ne legyünk elmarasztalhatók a meg nem újulás vétkében, de csak mértékkel, nehogy kivívjuk magunk ellen az információs forradalmat szkepszissel figyelők haragvó kritikáját. Az a világfordító, félelmetes koncentráltság és dinamizmus, amivel nagy dolgokat lehet elérni, hiányzik az oktatás egészéből. De nem csak onnan. Ady ma is megírhatná a “Hortobágy poétáját”.


2000. október