Az Európában élő mintegy kétezer beporzórovar-faj többsége a méhek, ezen belül is a magányosan élő fajok közül kerül ki. Ezek a nem támadó, bölcsőkamráikat partfalakba, talajba, korhadó fába mélyítő állatok nélkülözhetetlenek a vadon élő és a termesztett kultúrnövények beporzásában, amit a házi méhek egyedül nem képesek elvégezni.

A magányosan élő méhek és számos hasonló életmódot folytató darázsfaj képviselői köztünk élnek a kertekben, a parkokban, az iskolákban és óvodákban, a lakótelepeken  még a sokadik emelet magasában is. Mindenhol ott vannak, ahol virágokat találnak. A mindennapokban azért nem figyelünk fel rájuk, mert ezek feltűnés nélkül, egyedül repkednek, és – ami ezzel a „nemszeretem” állatcsoporttal kapcsolatban lényeges szempont – nem támadnak, teljesen ártalmatlanok!

Míg a házi méhek akár több tízezres kolóniáinak termetes faodvakra – még inkább az ember által biztosított kaptárakra – van szüksége, a magányos fajok ujjnyinál nem vastagabb lyukak védelmére bízzák utódaikat. Ezekbe a szűk járatokba a nőstény méhek nektárt és virágport, a darazsak elsősorban megbénított hernyókat halmoznak fel, erre petéznek, majd a bölcsőket sárdugóval zárják le. A kikelő lárva a felhalmozott táplálék elfogyasztását követően bebábozódik, végül a kikelő kifejlett rovar kirágja magát a sárdugón, és megkezdi néhány hetes felnőtt életét.

Ilyen lakókamrákat nagyon egyszerűen biztosíthatunk számukra az egyik legelképesztőbb természetvédelmi eszközzel, az erkélyre, ablakpárkányra virágos balkonládák mellé is kihelyezhető méhecskehotellel (másik nevén darázsgarázzsal). Ez lehet például 3–15 mm átmérőjű furatokkal lyuggatott tűzifa kugli vagy különböző vastagságú nádszálak kötege. A magukat nem zavartató rovarok jövés-menését akár centiméternyi távolságról figyelhetjük meg otthon, a munkahelyen vagy az oviban, iskolában. Azt azonban, hogy mi történik a lezárt lárvabölcsőkben, mindeddig nem láthattuk. Az MME által kidolgozott látványdarázsgarázsokkal ez a helyzet alapvetően változott meg, mert immáron bárki amatőr rovarkutatóvá válhat, és nyomon követheti a lárvakamrák rejtett életét

Méhecskehotel, más néven darázsgarázs - Fotó: Orbán Zoltán

Veszélyben a házi méhek is

A vadon élő méhek világállományának múlt század második felében felerősödő csökkenése drámai módon érte el a házi méheket is az ezredfordulót követő években. Ekkor jelentkezett a kaptárak teljes elnéptelenedésével járó kaptárelhagyás tünetegyüttes (Colony Collapse Disorder – CCD). Ennek hatására napok alatt tűnik el a kaptárak teljes, akár 30–50 ezer egyedet számláló népessége is. A jelenség napjainkra világméretűvé vált, fenyegetve nemcsak a méhészetből élőket, de a növénytermesztés jövőjét is.

Úgy tűnik, hogy a szindróma hátterében nem egyetlen ok, hanem a negatív környezeti hatások összessége, mindenekelőtt azonban a nagyüzemi agrárium áll. A különböző növényvédő szerek, különösen a neonikotinoidok, a változatos virágos növényekből álló méhlegelők helyét felváltó monokultúrák, az egyoldalú táplálkozás, a méhlegelőről méhlegelőre utaztatás stressze és a túlhajszoltság következtében a méhek immunrendszere legyengül. Ennek egyik következményeként az állatok egyre kevésbé ellenállóak a globális méhkereskedelem által a világ minden tájára villámgyorsan eljuttatott élősködőkkel és az általuk terjesztett betegségekkel szemben. Ez állhat olyan új méhbetegségek robbanásszerű és világméretű terjedése hátterében, mint amilyen a kaptárelhagyás egyik faktorának tekintett izraeli akut paralízis vírus (Israeli Acute Paralysis Virus – IAPV), melynek legfontosabb terjesztője a méhek legfőbb kártevője, az Ázsiából behurcolt méhatka.