Mikor kezdett el önnek derengeni, hogy éghajlatváltozás történik?
– Részt vettem az elsivatagosodást vizsgáló tudományos expedíciókban Kelet-Afrikában és Dél-Amerikában, erre specializálódott tudósokkal. Láttam az esőerdők fogyatkozását. A Pasterze-gleccsernél az osztrákok 1851 óta karókkal jelölték, hogyan vonul vissza a jégtömeg: másfélmilliárd köbméter jég olvadt el ennél a világviszonylatban egyébként jelentéktelen kis gleccsernél. A trend egyértelműen az ipari forradalom után kezdődött. Az olvadás nem rövid távú dolog, nem attól függ, hogy meleg nyár volt-e, vagy sok hó esett-e, mert hosszú évtizedek kellenek, amíg a hó jéggé válik. 1850 előtt kisebb jégkorszaka zajlott az emberi történelemnek. Grönland déli részén lakhatatlanná váltak a vikingek települései.
Mikor tudatosult önben, hogy a globális felmelegedést előidéző üvegházgáz-hatást maga az ember okozza a fosszilis energiahordozók elégetésével?
– A nyolcvanas évek végén. Tulajdonképpen mi pillanatok alatt égetünk annyi szén-dioxidot, amit a természet évmilliók alatt kötött meg. De kőolajkutatóként sokáig legfeljebb az fordult meg a fejemben, hogyan szennyezi a bányászat a vizeket. A hetvenes években jelentek meg az első globális ökológiai veszélyekkel foglalkozó könyvek magyarul, amelyek az élő bolygó gondolatát és a Gaia-elméletet is napvilágra hozták. Ha a jelenlegi szinten sikerül is stabilizálni az emissziót, akkor is van a légkörnek egy késése, tehát a szén-dioxid-koncentráció nem fog hirtelen csökkenni, így az üvegházhatás sem enyhül egy ideig. A tengerek savasodásával pedig a mészkiválasztó lények is kevesebb szén-dioxidot tudnak megkötni.
Mi a legfontosabb természeti erőforrás, amelyért konfliktusok alakulhatnak ki?
– A víz. Szíria száraz ország, kétszáz milliméter körül van az éves csapadékmennyisége, Krisztus előtt ötezer évvel mégis virágoztak a magasan fejlett öntözéses civilizációk az Eufrátesz és az Orontész völgyében egyaránt. Irak hasonló példa. És ezek a civilizációk már az ókorban harcba mentek egymással a nagy vízmennyiségért. Néhány évtizede a törökök az Eufráteszen építettek egy duzzasztógátat és vízerőművet. Ettől kezdve a szír határra a korábbi vízmennyiségnek csak a hatvan százaléka jutott el. Az öntözött területeknek majdnem a fele elszikesedett. Már ez kiváltott egy olyan migrációt Szírián belül, hogy az éhhalál szélére került parasztok hajléktalanokként bevándoroltak a nagyvárosok peremkerületeibe. (Egyes vélekedések szerint az ivóvízért folyó küzdelem volt az egyik kirobbantó oka a szíriai zavargásoknak 2011-ben.)
– Elég skizoid helyzetben vagyok. Majdnem minden iszlám országot bejártam. Fotóztam, filmeztem, adatokat gyűjtöttem Afrika bizonyos területein is, és azt láttam, hogy évről évre egyre kevesebb a csapadék. Az anya már inni adni sem tud a gyerekének. Megfelelő empátiával beleképzelem magam a helyébe, és megértem, hogy elindul onnan. Nekik minden Kánaán, ahol inni és enni lehet. De szembesültem olyan vallási felfogásokkal, amelyek számomra elfogadhatatlanok. Szíriában és Iránban rengeteg barátságos, helyes, vendégszerető emberrel találkoztam. Iránban olyan családnál is jártam, ahol a szülők büszkén mutogatták a kiskamasz gyerekük fényképét, aki az iraki–iráni háború idején azért ment el a család lelkes támogatásával az aknamezőre, hogy ő robbantsa fel az aknákat, ne a felnőtt katonák alatt robbanjanak fel. Meg is halt. Ez nem egyedi eset. Annyi súly kellett, hogy a taposóakna felrobbanjon alatta. És a szülők nem gyászként élték meg, hanem büszkék voltak. Ekkor borzadtam igazán el.
– Roppant szerencsések vagyunk, hogy itt kétmillió embert el lehet látni a Dunának a vizével, ami a szigeteket alkotó kavicsrétegeken szivárog keresztül – ez már önmagában tisztítófaktort jelent –, és minimális mesterséges folyamatokkal el lehet érni, hogy tiszta víz legyen. Még ha az éghajlatváltozás miatt szárazabb is lesz a klímánk, s a hosszú, forró nyarakon süllyed a Balaton szintje, megfelelő tározási rendszerrel, főleg a Tisza területén, még mindig kedvező helyzetben vagyunk más népekhez képest. És van még karsztvizünk is, ami szintén jó minőségű.
És mi a helyzet az alföldi artézi vizek arzéntartalmával?
– Az EU-nak a normái teljesen félrevezetőek. Hogy az emberi szervezet számára milyen mennyiség kezd mérgezővé válni, azt annak alapján számolták ki, hogy a legtöbb nyugat-európai országban óriási mennyiségű a halfogyasztás. Sok olyan anyag kerül a testükbe, ami nálunk nem. Az édesvízi halak nem hozzák ezt a fajta tengeri szennyezést.
Más kultúrákban máshogy bánnak a természeti környezettel.
– Mit jelent az ő fenntarthatóságuk? Szerény igényeket, melyek a tradíciókból eredtek. Dél-Amerikának a csendes-óceáni partvidéke Peruban és Chilében sivatagos. Mégis, már az inkák előtt is olyan öntözéses civilizációk alakultak ki a hegyekből érkező folyók völgyében, amelyekben jelentős terményfelesleget tudtak előállítani. Ezt cserélték el a hegyek között bányászott arannyal, ezüsttel. Egyes civilizációs központok – a maja birodalomban például Chitzén Itza vagy Tikál ötvenezer fős települések voltak, trópusi őserdőkben jöttek létre, melynek a talaja rövid időn belül erodálódik, a víz kimossa belőle a tápanyagot. Ebben látom az okát, hogy ezek a civilizációk elhaltak. Megszűnt a mezőgazdasági alapjuk. Ráadásul arrafelé gyakoriak a földrengések, amik teljesen deformálják az öntözőrendszert.
2010-ben azt nyilatkozta lapunknak, hogy a kőolaj még három évtizedig meghatározó szereplő lesz az energiamixben. Időközben elkezdődött az elektromos autók térnyerése, óriásit zuhantak a szoláreszközök árai, itt-ott be fogják tiltani a dízelautókat. Tartja magát a becsléséhez?
– Sajnos igen. A kőolaj-kitermelés ugyan egyre nagyobb mélységekbe kényszerül a földrétegekben, és ezért egyre drágább, de a készletek most is évtizedekre elengedőek. A nyílt óceánokban is nagyban folyik a kitermelés, például ezer kilométerre Brazília partjaitól is. Ráfizetéssel soha nem fogják csinálni, ettől nem kell tartani. A fogyasztás eközben persze növekedik, tehát a tartalék egyre rövidebb ideig lesz elég. Úgy gondolom, hogy a világot a nagy olajcégek tartják kézben. Mi, mint civilek, hangyák vagyunk. Nagyon pesszimista vagyok.
Akkor hát a részvényesek érdeke érvényesül mindenütt...
– Az ember mindig abban reménykedik, hogy nekik is lesznek gyermekeik vagy unokáik. Lehet, hogy ez bizarrul ható megfigyelés, de az Európai Unióban működő jelentős politikusoknak nincsenek gyerekei. Se Merkelnek, se Junckernek, se a Macronnak. Tudom, hogy mint nagypapa felelősebben gondolkodom, és figyelembe veszem, hogy mi hogyan hat majd a következő generációkra. Náluk ez nincs meg.
