A magányosan élő méhek, és számos hasonló életmódot folytató darázsfaj képviselői köztünk élnek a kertekben, a parkokban, az iskolákban és óvodákban, a lakótelepeken még a sokadik emelet magasságában is. Mindenhol ott vannak, ahol virágokat találnak. A mindennapokban azért nem figyelünk fel rájuk, mert ezek feltűnés nélkül, egyedül repkednek, és ami ezzel a „nemszeretem” állatcsoporttal kapcsolatban lényeges szempont, hogy nem agresszívek.
Míg a házi méhek akár több tízezres kolóniáinak termetes faodvakra, vagy még inkább az ember által biztosított kaptárakra van szüksége, a magányos fajok ujjnyinál nem vastagabb lyukak védelmére bízzák utódaikat. Ezekbe a szűk járatokba a nőstény méhek nektárt és virágport, a darazsak elsősorban megbénított hernyókat halmoznak fel, erre petéznek, majd a bölcsőket sárdugóval zárják le. A kikelő lárva a felhalmozott táplálék elfogyasztását követően bebábozódik, végül a kikelő kifejlett rovar kirágja magát a sárdugón, és megkezdi néhány hetes felnőtt életét.
Ilyen lakókamrákat nagyon egyszerűen biztosíthatunk számukra az egyik legelképesztőbb természetvédelmi eszközzel, az erkélyre, ablakpárkányra virágos balkonládák mellé is kihelyezhető méhecske hotellel (másik nevén darázsgarázzsal). Ez lehet például 3–15 mm átmérőjű furatokkal lyuggatott tűzifa kugli vagy különböző vastagságú nádszálak kötege. A magukat nem zavartató rovarok jövés-menését akár centiméternyi távolságról figyelhetjük meg otthon, a munkahelyen vagy az oviban, iskolában. Azt azonban, hogy mi történik a lezárt lárvabölcsőkben, mindeddig nem láthattuk. Az MME által kidolgozott látványdarázsgarázsokkal ez a helyzet alapvetően változott meg, mert immáron bárki amatőr rovarkutatóvá válhat és nyomon követheti a lárvakamrák rejtett életét.
