A pofára esések didaktikus hatását leszámítva, egyéni motiváció és akarat nélkül nincs tanulás. Teljesen felesleges időt és pénzt áldozni azoknak a képzésére, akiknek nem áll szándékában tanulni, fejlődni. Sokkal több értelme van 100 egységnyi forrást 10 érdeklődő ember tanítására rászánni (10 egység/fő), mint 50 kétes lelkesedésű, képzésre beutalt kollégára pazarolni (2 egység/fő). Az oktatási rendszerben ahhoz voltunk hozzászokva, hogy a tanár valami ellenség, aki a tudatlanságunkat próbálja lépten-nyomon tetten érni, a diák pedig megkísérli a lehető legkisebb erőfeszítéssel teljesíteni a minimumkritériumot. Tapasztalataink bármennyire is ezt sugallják, a tanulásnak nem az a lényege, hogy a tanár „leadja az anyagot”, a diákok egy része rövid távú memóriájában az első számonkérésig eltárolja, visszaismételje, végül gyorsan likvidálja a fejéből, a másik része pedig elmulassza mindezt, és rettegjen a büntetéstől. Sokkal inkább az volna a cél, hogy a tudás utat találjon a hallgató fejébe, majd pedig használni is tudja azt valamire. Ehhez pedig minimum két hozzávaló kell: a tanuló szándéka a befogadásra és az oktató korszerű tanítás-módszertani felfogása.
Bármilyen vállalati képzésről vagy fejlesztésről legyen is szó, a fenti két dolgot mindenképp érdemes figyelembe venni: azokba fektessünk, akik akarnak fejlődni, és olyan tanulási folyamatokat építsünk fel, amelyeknek a középpontjában a megszerzett tudás azonnali alkalmazása van, lehetőleg a tanuló által preferált módon. Arra legyünk kíváncsiak, amit sikerült elsajátítani és beépíteni, nem arra, hogy mit nem – mondja Cservenyák Tamás, a Tudatos Vezetés blog szerzője.
