Elég volt csak egy pillanatra megállnom vagy megtorpannom bármely stand előtt, máris megszólított egy készséges eladó: Tessék kérem...segíthetek valamiben? Könyörületért esengő szemek, csupa szívélyes invitálás. Mintha az elárusító-kuckót bérlők, inget és cukorkát, parfümöt és ébresztőórát, szőrmét és amulettet, műbőrtáskát és játékot árulók maguk is segítségre szorulnának. Amely csak egy tömött pénztárcás, amúgy igénytelen vevő képében köszönthetne rájuk.

Hiába no, a húsz napra fölépített portékakínáló helyért ki-ki minimum kétszázezer forint plusz áfát fizetett az önkormányzatnak. Csak azért meg kell küzdeniük, hogy legalább a helypénz visszajöjjön a bronztól ezüstvasárnapig terjedő időszakban.

Sok a helypénz, kevés a vevő
A cukorkaárusnak el kellett adnia 1250 adagnyi tízdekás pralinét, a játékárusnak 55 Monopolyt vagy 125 Tamagocsit, a parfümösnek valamely illatutánzatból 1000 üvegcsét, hogy legalább a bérleti díjat megkeresse. Panaszkodnak is a táskaárusok és pulóveresek, a kabátot, szőrmét kínálók épp úgy, mint a zsírkőbuddhát vagy csontszelencét árulók (utóbbinak legalább 312 a normája). A művészi-képeket árusítóknak legalább is, ami a darabszámot illeti, előnyösebb a helyzetük, 12 szomorúfűz, balatoni csendélet, vágtató ménes már behozza a bódébérlet árát. Annak ellenére, hogy a művészek eleve nagy kedvezményt biztosítanak, a zsűri által megállapított szellemi értéknél 70-80 százalékkal olcsóbban kínálják remekmíveiket – mint azt egy nagybetűs kis tábla hirdeti. Az árak szó szerint méretesek, a kisebbek 16 ezerért a nagyobbak 40 ezerért kellnek el..., már ha elkelnek.

– Itt már senki sem azt árulja, amire vállalkozott – mondja egy fiatal férfi, aki parfümutánzatokat árul, kimérve. – Nézzen körül, a cukorkaárus inget is kínál, itt mellettem a kínai lány valódi parfümöt árul, de kénytelen volt gumi játékfigurákkal is feldúsítani a választékot. Most úgy néz ki, mint egy bazár. De nem tehet mást. Átküldöm hozzá azt, aki valódi parfümöt keres. Nálam 230 féle illatot vehet, csak az anyagot meg az üveget kell megfizetnie, az illatmítoszok meg azok a bődült nagy reklámok nincsenek bekalkulálva az árba. Na, tölthetek...?

Féldeci, oh, pardon ötven milliliter Hugo Boss utánzathoz 990 forintért lehet hozzájutni, néhány bódéval odébb 350 forintért kapni ugyanennyi unicumot, igaz a tartóssága is rövidebb, négy óra multán a szonda sem mutatja ki, a parfümé meg legalább tíz órán át érződik. Több nem is kell, hisz ennyi idő után legalább egyszer illik alaposan megmosakodni.

– Hát ezt meg ki veszi? – kérdem a szelence árustól, aki fából és csontból faragott apróságai mellett áll őrt.
– Akinek már van ékszere, de még nincs miben tartania – hangzik a frappáns válasz.
– És akinek nincs ékszere? – kötözködöm, mire szelíden rámmordul:
– Na, vegyen már valamit...
S mert nem mozdulok, megbántottan téblábol. Végül arrébb megyek s elmerengek.

Nemm-megy, nemm megy
Alig több mint másfél évtizede, amikor a nagy, össznépi pénztárca-nyitogatásra csupán az aranyvasárnap volt a hivatott, amikor még se ezüst-, se bronz vasárnap nem előzte meg, amikor még a legóért és narancsért sorba kellett állni – már ha kiderült egyáltalán, hol az a sor meg annak a vége –, a maszek kereskedők rendszerint odébb tessékelték azt, aki csak bámészkodott, netán fogdosta az árut, s elfogta a helyet a tisztességes és komoly szándékú vásárló elől. Ma már, amikor a bronzvasárnapi forgalomnál alig valamivel csillog jobban az ezüstvasárnapi, s a kereskedők úgy reménykednek az aranyvasárnapban, mint a megváltóban, aligha a mohóság, inkább a forgalom hiánya idegesíti s hergeli a kereskedőket. Hajdan egy pimasz kérdésre, céltalan bámészkodásra nem az lett volna a válasz, hogy „Na vegyen már...”, hanem az: „Na, menjem már innen...”

– Nemm-megy, nemm-megy – ismétli egy kétévesforma gyerkőc a tér közepén, a makettek közé furakodva. Még fölnéz a hatalmas a karácsonyfára, még bűvöli a makettautókat, de már kezdi belátni, hiába minden, a cola-kamionok mozdulatlanok maradnak.
– Még minden évben vásároltunk itt valamit, most is vettem egy könyvet ajándékba – mondja Ludányi Attiláné, kinek kisfiát, Viktort csak hosszas könyörgéssel lehet a makettvilágtól odébbcsalogatni.

Kicsi a terület, drága minden, méltatlankodik az asszony. Kabátot, játékot nézett meg illatszert, utóbbit már megvette valamelyik Tescoban, s most örül, hogy ott olcsóbban kapta.
– Arra jó, hogy az ember egy kicsit bámészkodjon meg nézelődjön, hátha lát valamit, amiért érdemes visszajönni. Valami apró különlegességet, ötletes ajándékot szeretnénk, de még nem láttunk egyet sem – mondja búcsúzóul, majd hozzá teszi: – Most átmegyünk a belvárosi bazársorra, hátha...

Két (vagy tán három?) könyvesbódé várja a vásárlókat. A műanyagfóliába burkolt könyvek először mindenkit elkedvetlenítenek, aztán kiderül, csak a stóc tetejét csomagolták be, így védve a könyvet a nedvességtől. Az alatta lapulókba bátran bele lehet lapozni. A kínálat kissé egysíkú.

– Az asszony vonszolt ki, mert látott egy kabátot prémmel – mondja Németi Ferenc. Odébb a felesége egy prémgalléros kék szövetkabátot próbál a szabad ég alatt. – Amikor megláttam az árát majd hanyatt estem, huszonötezer forintért lógatják itt kint a szemerkélő esőben, majd bolondok leszünk ennyit adni érte, hazafelé benézünk néhány boltba, ennyiért ott is lehet kapni, és az mégis csak más...

– Na, hogy tetszik, megvettem...– érkezik végszóra a felesége –, hóna alá fogva még a legújabb bazárcsodát: tizennégyezerért az unokának a metálrollert.

A Télapó se hoz
Tíz méterrel távolabb Télapó feszeng a tétlenségtől, végre egy kisleány meggyőzi anyukáját, hadd ülhessen az ölébe. Villan a vaku, ezért a gesztusért s a képért persze, hogy fizetni kell. Az asszony sokallja a kép árát, de csak módjával morgolódik, nem akarja elrontani a gyerek örömét. Fizet, s csak úgy maga elé dünnyögi:
– Már a Télapó se hoz, csak visz...

gy. m.