Az országos bértárgyalások két fontos kérdésből állnak. Az egyik a minimálbér és a garantált bérminimum meghatározása, a másik a versenyszféra számára javasolt országos bérajánlás mértéke. Ez utóbbi semmilyen jogi kötőerővel sem bír, hiszen inkább csak orientálja a vállalkozásokat a vállalati bértárgyalások során. A 2016. évre egyelőre nem sikerült megállapodnia a feleknek az országos bérajánlásban sem, ami sajtóhírek szerint annak köszönhető, hogy a munkaadók nem szeretnék, ha konkrét számok kerülnének bele a megállapodásba, míg a szakszervezeti oldal ennél sokkal számon kérhetőbb vállalásokat szeretne látni.
A 2011 és 2015 közötti évekre vonatkozóan egyedül 2012-ben nem volt egyáltalán megállapodás, köszönhetően az éppen átalakított érdekegyeztetési rendszernek. A többi évet nézve átlagosan 3-3,8%-os volt az évi bérajánlás mértéke. Ezzel szemben a versenyszférában, éves átlagban 2011-2015 között 4,9%-kal nőttek a bérek. Azaz kedvezőbben alakult a helyzet, mint amit a várakozások mutattak és a keresetek emelkedése várhatóan az idén is folytatódik.
Az állam, mint munkaadó
A mindenkori bértárgyalásoknak van egy különös eleme, ez pedig a kormány szerepe. A kormány egyszerre szabályozó, és munkaadó. Például a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőn keresztül 173 cégben van többségi tulajdonrésze, és ezeknél az üzleti tervek elfogadásával befolyással bír a cégek bérpolitikájára is.
Nyilvánvalóan, ha az állam élen akarna járni a bérfelzárkóztatásban, akkor ezt nem csak a minimálbér meghatározásánál, az adórendszer alakításán, illetve a közszféra (pl. minisztériumi dolgozók, tanárok, egészségügyi dolgozók) bérén keresztül tehetné meg, hanem saját vállalatain keresztül. Az állam ebben a körben (116 ezer alkalmazott) a négy év alatt összesen 12%-kal emelte meg a béreket. Ez évenkénti 2,9%-os emelést jelentene, ami csak 0,6%-kal van felette az átlagos inflációnak.
A MÁV-csoport esetében 2011 és 2014 között átlagosan 1,9%-kal emelkedtek a bérek (egy főre jutó személyi juttatások). Ez még az országos bérajánlásoknak is csak a felét éri el. A Magyar Posta jobban teljesített, mivel ott 3,8%-os éves átlagot kapunk. Ez az országos bérajánlási szintnek megfelelő emelkedés, de a versenyszféra tényleges szintje alatt.
Az egyéb kiemelt társaságok esetén a Magyar Villamos Művek javít jelentősen az adatokon, mivel ott összesen 24%-kal emelkedtek a bérek. Ezzel még a versenyszféra átlagánál is jobban emelték az egy dolgozóra elköltött béreket. Ugyanakkor a megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató cégek esetén (11 ezer főt foglalkoztat ilyen cégekben az állam) szinte nem volt emelkedés az egy főre jutó bérköltségeket nézve.
Csak a kormány a hibás?
A három legnagyobb foglalkoztató adataiból (MÁV, Posta, MVM) az látszik, hogy az állam csak azon a területen „gáláns” a dolgozóival, ahol verseny van. Azaz félnie kell attól, hogy más vállalkozásokhoz képesek elmenni a szakemberek, ezért versenyképes fizetéseket kell adni.
A posta és a vasút esetében az állam nagyon meghúzta a nadrágszíjat, és ebben láthatóan a helyi szakszervezetek is partnerek voltak. Legalábbis ezt mutatja az, hogy szinte mindegyik évben született bérmegállapodás, amelyek teljesülését később sem vonták kétségbe. Azaz még azt sem lehetett mondani, hogy érdekegyeztetés hiányában a munkaadó önkényesen alakította volna bérpolitikáját.
Nyilvánvalóan lehet egy taktika a munkavállalói érdekképviseletek részéről, hogy a meglévő dolgozók béréért küzdenek, és számukra nem fontos az, ha az új belépők kevesebbet keresnek, mint például akiknek a helyére jönnek. Ez azonban az általános bérszintet is lehúzza, és kétségessé teszi az elkötelezettségüket az általános bérszínvonal emelésére.
A helyzet sajátossága, hogy az egyik legnagyobb munkavállalói szervezettség éppen ezeknél a cégeknél van, valamint potenciális sztrájkképességük (még a csonka sztrájkjogok mellett is) a legnagyobb, ennek ellenére nem voltak képesek erőt mutatni a tárgyalóasztal mellett, vagy azonkívül sem.
