Családtámogatás az „új rezsicsökkentés”

Az elmúlt kormányzati ciklusoknak mindig volt egy jól megfogható és a politikusok számára egyúttal politikai mankóként szolgáló terméke. A 2010–2014 közötti időszaknak a költségvetési hiány normalizálása után a rezsicsökkentés volt az ismertetőjegye. A 2014–2018 közötti időszakban egyértelműen a migráció volt olyan üzenet, amelyhez lehetett orientációs pontként társítani szakpolitikai cselekvéseket.

Azzal együtt, hogy a kormánypártoknál sem a rezsicsökkentés, sem a migráció nem került le a napirendről, érezhetően kellett egy olyan új orientációs pont, amelyhez képest lehet ismételten politikai akciókat és szakpolitikai kezdeményezéseket megvalósítani. Ez lett a családtámogatási rendszer.

Amennyiben a következő években nem lesz valami váratlan probléma, akkor a Fidesz–KDNP a ciklus teljes egészében ezt a programot építi majd politikai értelemben, és próbálja meg az ellenzéket belekényszeríteni egy olyan szerepbe, amikor rájuk sütheti, hogy ők nem segítik a magyar népesség fogyásának megállítását.

A mérhetőség a kockázat

Egy politikai termék akkor tud jól és stabilan működni, ha annak sikeressége a bevezetés pillanatától kezdve garantálható. A rezsicsökkentés esetében így volt, hiszen a lakossági árakat a kormány határozta meg. Így nem is kellett attól tartania, hogy nem válik valóssággá a meghirdetett árcsökkentés.

A migráció kérdése már több bizonytalanságot tartalmazott, de könnyen felmérhető volt, hogy az útvonal elterelése Magyarország felől Horvátország, Szlovénia irányába meghozza majd azt a felmutatható politikai sikert, hogy csökkent az illegális menedékkérők száma az országban.

A családtámogatási rendszer fokmérője – miután a kormány problémaként a fogyó nemzetet fogalmazta meg – az, hogy valóban megáll-e a népesség csökkenése? Ez pedig egzakt adat, amellyel az a probléma, hogy sok tekintetben teljesen független a kormány bármilyen politikai intézkedésétől. A KSH statisztikai adatai az elköltött tíz- vagy akár százmilliárdok ellenére továbbra is magas halandóságot és ennél alacsonyabb születésszámot mutatnak. Nem véletlen, hogy a március végén közölt adatok kapcsán a sajtó egy része azt emelte ki, hogy a születések száma rekordalacsony volt 2019 januárjában.

Amennyiben az elsődleges adatok nem kellően támasztják alá a szakpolitikai terméknek a sikerességét, nehezebb lesz a választók számára indokokat találni. Nyilván lehet összehasonlításokat végezni más országok demográfiai trendjeivel, vagy „mi lett volna, ha…?” jellegű forgatókönyveket készíteni, de ezek nem olyan egyértelműek, mint a rezsicsökkentési programban hónapról hónapra a fogyasztóknak kézbesített számlalevelek.

És ha jön a válság?

A kormányzat pár hónapja egyre erősebben egyfajta gazdaságiválság-előkommunikációt folytat. Talán tanulva a 2008-as gazdasági válságból, úgy érzik, hogy a választók felkészítése mérsékelheti azt a sokkot, amelyet elszenvedett bő egy évtizeddel ezelőtt a magyar társadalom.

Ennek a gazdasági válságnak a hatása egyértelműen meglátszik az élve születések számában. 2008-ban még majdnem 100 ezer gyerek született, ez a szám 2010-re 90 ezerre csökkent. A válság okozta létbizonytalanság csúsztatott hatása (kilenc hónapos) ekkor jelent meg igazán.

Jól látszik, hogy a magyar társadalom azóta sem heverte ki ezt a sokkot, hiszen a születések száma most is nagyságrendileg ezen a szinten van. Egy újabb gazdasági visszaesés – amelyet egyszerre táplálhat a nemzetközi környezet és az az EU-s források kifutása – ismét elbizonytalaníthatja azt a generációt, amely gyerekvállalást tervez. Ez pedig egyértelműen megmutatkozik az adatokban.

A családtámogatási rendszerre épülő kormányzati ciklus – megítélésünk szerint – több politikai kockázatot rejt magában, mint a rezsicsökkentés vagy a migráció kérdése volt. Egy-egy hónap rosszabb statisztikai adatai alapján az ellenzék ugyanis könnyen pálcát törhet a családtámogatási intézkedések felett.