Az idén huszonkettedik alkalommal sorra kerülő Ipari Formatervezési Nívódíj-pályázat díjkiosztó ünnepségét most először rendezték meg méltó helyen, az Iparművészeti Múzeumban. A szakma számára ez egyfajta üzenet volt arról, hogy a design fontosságát, piaci értékteremtő erejét felismerve valami az állami berkeken belül is megmozdult. Nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy belépett a képbe egy olyan, nemzetközi tapasztalatokkal gyakran szembesülő, agilis és elkötelezett ember, mint Dr. Bendzsel Miklós, a Magyar Szabadalmi Hivatal elnöke, aki az ügy támogatását csakis úgy tudta elképzelni, hogy hivatala felügyelete alá kérte rendelni az Ipari Formatervezési és Ergonómiai Tanácsot. A kormány igent mondott.

– Hogy kerül a csizma az asztalra? Mi köze lehet a Magyar Szabadalmi Hivatalnak az ipari formatervezéshez?

– A világot járva igen határozottan állíthatom, hogy a technológia-orientált innovációban a design egyre meghatározóbb. A mi hivatalunk dolga, hogy regisztrálja és ezáltal oltalom alá helyezze a műszaki újdonságokat. Láttam, hogy van egy jókora szakadék a belső tartalom és az azt eladni képes formaképző kultúra között. Nap mint nap szembesülünk azzal, hogy a műszaki újdonságot egy idő után bárki elő tudja állítani, ám abban egyediséget képviselni csak keveseknek és csak átmeneti időre sikerül. A forma viszont hordozhatja azt a plusz értéket, amelyet szerintünk szintén védeni kellene. A hivatal részéről Magyarország nevében 1999-ben én írtam alá a Hágai Megállapodás megújított genfi szövegét, amellyel – az angolszász országok, Skandinávia és Japán mellett új résztvevőként – beléptünk a nemzetközi designoltalmi rendszerbe. Az egyezmény két év múlva lép hatályba. Ezáltal a mi formatervezőink is élvezhetik azt a védelmet, hogy egyedi eredményeik jogkövetkezmények nélkül nem másolhatók, vagyis az originális értéket prolongálni lehet. Ahhoz viszont helyzetbe kell hozni a magyar designkultúrát, hogy képes legyen oltalomra érdemes produkciókat létrehozni.

– Netán állami forrásokkal? Honnan lesz erre hirtelenjében most több pénz?

– Részben valóban állami forrásokból, de nem vagyok olyan naív, hogy azt higgyem, erre egycsapásra százmilliók teremthetők elő. Nem is kell. Ugyanakkor ez a világon sehol nem megy kormányzati hátszél nélkül. Ne is a távoli Japán, vagy Kanada példáját vegyük, maradjunk csak a hozzánk közelebb eső Ausztriánál, Németországnál, vagy éppen Finnországnál, ahol 3-5 éves kormányzati politikát fogalmaznak meg, amelyek a versenyképesség növelése érdekében privilegizált szerepet szánnak a design támogatásának. Nem pusztán pénzügyi hozzájárulásról van szó, hanem olyan pályázati technikákról, alapítványi rendszerekről, non-profit szervezetek közreműködéséről, amelyek a formatervezés magánszektorbeli alkalmazásához nyújtanak ösztönző, kiegészítő támogatást. De az is ismert gyakorlat, hogy a formatervezők nagy állami megrendeléseket kapnak. Nálunk erre még fokozottabban szükség van, hiszen a design fontosságának népszerűsítése, az alkotók támogatása intézményes fejlesztést kíván. Új eszközökre van szükség, és a másutt már jól bevált módszerek összességének alkalmazását a hivatal jól tudná koordinálni. Tavaly óta az alapszabályunk szerint a szellemi tulajdon védelmének egészéért felelünk. Szerte a világon nagyon sokmilliárdos piacról van szó, és már most látszik, hogy a tulajdonvédők a jövőben egyre inkább a designt fogják felhasználni a szellemi hozzáadott érték demonstrálására. Nekünk tehát kötelességünk, hogy a tárgykultúrába vetett hitet és annak eredeti fejlesztési eredményeit illető védelmet kezdjük el erősíteni.

– Ettől még nem biztos, hogy a formatervező alkotó tudását az egyébként ebben érdekelt magánszektor a jelenleginél intenzívebben igénybe veszi, hiszen a cégek – még amelyek alkalmaznak is designert - a saját korlátaik foglyai.

– Ez utóbbi megállapítással egyetértek. Az itthon termelő multik azért, mert ők általában anyacégeik arculattervezőinek, brandépítőinek kész receptjeit alkalmazhatják, a szűkös tőkeellátottság és forrásszerzési lehetőségek között vergődő hazaiak pedig nehezen tudnak a formatervezők igénybevételére is áldozni. Őket kell áthidaló kedvezményekkel, intézményes keretek között támogatni. Ez számukra is olyan versenyelőnyöket jelenthet, amelyek növelik a piacképességet, a profitot, lehetőséget teremtve ezáltal arra, hogy később támogatás nélkül is igénybe tudják venni azt a formatervezési tudást, amely a további piaci térnyeréshez kell.

– Milyen konkrét szerepet vállalhat ebben az ön által vezetett hivatal? Mi az, ami jelentős többletforrások nélkül már a közeljövőben megvalósulhat?

– Konkrét elképzeléseink vannak. Jómagam a szinergikus hatásban hiszek, arra építek. Azt hiszem, a korábbiaknál jobban össze tudom hozni a designert a műszakival, a márka-építő kereskedelempolitikust és fejlesztő céggel, amely akkor tud kedvező imázst kiépíteni, ha a műszaki tartalom és a külső megjelenési forma együtt fejlődik.

– A fejlesztéshez és a formaképzéshez egyaránt pénz kell. Honnan várja?

– Például a Széchenyi tervtől. A műszaki fejlesztési támogatások mellé további kedvezményes lehetőségeket kaphatnának azok, akik termékeik „felöltöztetésére” magyar designernek adnak megbízást. Továbbá fórumokat szeretnék teremteni, ahol egyrészt fel tudjuk hívni a szélesebb szakmai figyelmet a sikertörténetekre, másrészt közvetíteni tudjuk a gazdálkodók piaci tapasztalatai alapján felmerülő igényeket a formatervező iparművészeknek. Tárgyalok a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökével, de szuverén nagy és közepes vállalatok vezetőivel is, hogy vállaljanak szerepet abban a szakmai csoportban, amely javaslatot tenne, hogy mire hirdessünk pályázatokat.

– A pályázati rendszer módosítását is kilátásba helyezte. Mit jelentene ez a gyakortlatban?

– Lejárt annak az ideje, hogy egy évben egyszer, tematikai csoportosítás nélkül, elfáradt stílusú szöveggel felhívást jelentessünk meg általános napilapokban a nívódíj elnyerésére. Ha nem is exkluzívan, de az alkotókra szabott, akár direct mailes eszközökkel, vagy speciális szakmai és gazdasági lapokban szeretnénk megszólítani az alkotókat. Pályadíjként pedig nem feltétlenül pénzt, hanem sokkal inkább ösztöndíjakat, külföldi és hazai kiállítási lehetőséget, vagy éppen egy nemzetközi lapban egy róla szerkesztett profile megjelentetését ajánlanánk fel, akár a magánszektor szereplőivel összefogva. Meggyőződésem, hogy ezek vonzóbbak lehetnek az alkotók számára, és a versenyben helytállni akaró gyártó szakmák is jobban felfigyelnének rájuk.

– Az oktatásba besegítenének-e?

– A magunk eszközeivel ezt már meg is tettük, de csak kezdeti lépésként. Kiváló évfolyamok kerülnek ki az Iparművészeti Főiskoláról, a soproni Művészeti Intézetből, a Budapesti Műszaki Egyetemről, ahova egyenként 5 millió forint értékben termékinformációs laboratóriumot telepítettünk. A számítástechnikai eszközök a hivatal tulajdonában vannak ugyan, de a jövőre való felkészítés érdekében napi 22 órában a diákok használják, napi két órában pedig mi oktatjuk számukra az iparjogvédelmi adatbázis használatát. Mi látjuk a design jövőjét, tudjuk, hogy mit szeretnénk elérni, ők pedig azt tudják, hogy hova törekednek, mire érdemes készülniük. Próbáljuk tehát okosan megnyerni egymást. Ez az együttműködés, a fórumteremtés, a megújuló pályázati rendszer és a gazdasággal való szorosabb kapcsolatteremtés lehetőséget ad majd arra, hogy az alkotók érezhessék a megbecsülést, és leginkább egzisztenciális okokból – akár a névtelenséget is vállalva – ne a külföldiek versenyképességét szolgálják. Érezniük kell, hogy itthon van szükség rájuk.

Berecz Anna