A környezetbarát autó fából vaskarika.

Hosszú időn keresztül megmosolyogtuk a száz évvel ezelőtti egyszerű járókelőt, aki keresztet vetve tért ki a csühögő, bűzölgő „ördögmasina” elől. Ma viszont kezd az arcunkra fagyni a technikai civilizáció emberének öntelt mosolya. Mert miközben az automobilizmus feltartóztathatatlanul száguld a maga öntörvényű sztrádáján, mind nyilvánvalóbbá válik, hogy ami a volán mögül ragyogó horizontnak tűnik, az valójában nem más, mint a szakadék pereme.
Gondoljunk csak bele! Jelenleg 530 millió személykocsi és 200 millió haszonjármű van forgalomban. Ez a hétszázmillió autó napi sok millió hordó olajterméket éget el, és alakít át levegőszennyezéssé, illetve veszteséghővé. Abból az olajkincsből, amely földtörténeti korszakok alatt jött létre, és ha elfogy, nem terem újra. Százötven éve azt sem tudtuk, hogy ez a kincs ott van a föld alatt. Százötven év múlva semmi sem lesz belőle.

Geológiai léptékkel mérve egy röpke pillanat alatt elautóztuk.

Eredményképpen elmondhatjuk, hogy sikerült egy fél fokkal emelni az átlaghőmérsékletet, mérhetően megváltoztatni a légkör összetételét, és közben, köszönjük szépen, nagy élményben volt részünk. A távolságot, mint üveggolyót, megkaptuk. Aludj el szépen, kis Balázs…
Szándékosan komor színekkel festek? Megfeledkezem a körültekintően épített autógyárról, amelynek távozó szennyvize tisztább a vételezett ipari víznél? A szakszerű autóbontásra létrehozott szervezetekről? A vízbázisú festékről? A higany, a kadmium, az azbeszt és egyebek kiküszöböléséről? A katalizátoros kocsiról, amely csupán néhány százalékát termeli a húsz évvel ezelőtt általános károsanyag-mennyiségnek? A fogyasztás megfeleződéséről? Puszta marketingfogásnak akarom beállítani az autózás környezetterhelésének csökkentésére tett erőfeszítéseket, üresen kongó szólamnak a kétségtelen eredmények bemutatását?
Nem. Pusztán csak kétségbe vonom, hogy meg lehet-e oldani pusztán technikai eszközökkel a technika által keltett globális problémákat.
Kérem szépen, tessék tudomásul venni, hogy a legkörnyezetkímélőbb autógyár nem a Volvo, hanem a Csepel. Mert bezárták. A legkisebb emissziójú autó nem a hidrogénüzemű Ford Focus FCV prototípus, hanem az a kocsi, amelyik most lett totálkáros. Mert nem megy többé. Savas eső dolgában nem a katalizátor európai elterjesztésében pionírszerepet játszó Németország áll jól, hanem Ruanda. Mert ott gyakorlatilag nincs autó. Az egyre több kocsit egyre többért eladni igyekvő autómárkák csupán a fajlagos adatokat képesek javítani.

A probléma gyökerét ez nem érinti.

Ebben a helyzetben nehéz lenne követhető stratégiát adni. Az automobilizmusnak mint társadalmi-ipari-gazdasági jelenségnek akkora a tehetetlensége, az eddigi irányba mutató húzóereje, sőt - ne akarjuk kisebbíteni - a pozitív hatása is, hogy úgy söpri el az aggodalmaskodó érvelést, mint a százzal robogó autó az énekesmadarat.
Pozitív szemléletváltozást csak attól remélhetünk, hogy az egyre szorítóbb nyersanyag- és környezetszennyezési gondok olyan gazdasági hátteret teremtenek, amely versenyképessé teszi a szelíd alternatívákat. Ehhez időre van szükség, mert a tudat lassabban változik a technikánál. Persze nem mindenkinél egyforma lassan, egyre több az önállóan, előrelátóan gondolkodó ember, aki szeretné megőrizni az autó áldásait, de csökkenteni átkait. Számukra egyetlen lehetőség adódik: a tudatos önmérséklet. Ne vegyünk nagyobb, jobban felszerelt, súlyosabb, bonyolultabb autót a valós igényünknél, ne autózzunk többet a szükségesnél, figyeljünk oda járművünk sorsára a kiselejtezés után. Hajtsunk le a sztrádáról a mellékútra. Talán az nem olyan nyílegyenesen vezet a szakadékba…

Karlovitz Kristóf