„Sok hamis elképzelés forog közkézen a világ és a gazdaság történetéről." A legmagasabb árfolyama a következő tévképzetnek van: „Anyagi jövőnk előre meghatározott, és tehetetlenek vagyunk a hatalmas, kontrollálhatatlan, személytelen erők ellen." Úgy hisszük, a nyugati világ mindig „fejlett világ" lesz, a többiek nagy része pedig a „fejlődő ország" vagy „szegény ország", s ez sosem fordulhat az ellenkezőjére. De van még több tévhit a kelléktárban: „Hogy bizonyos vallások rosszat tesznek a növekedésnek. Hogy a piaci erők megállíthatatlanok. Hogy a globalizáció száguldásának nem lehet irányt és utat szabni, vagy visszafogni." Tulajdonképpen a „nurture vs. nature" - vagyis nevelés kontra természet - régi problematikájára hajaz Alan Beattie False Economy: A Surprising Economic History of the World című kötetének gondolatköre: megváltoztathatók-e a dolgok, vagy előre elrendeltek? A szerző egyértelműen az előbbire szavaz. A gazdasági szükségszerűség és eleve elrendeltség dogmáit igyekszik kiradírozni a szókincsünkből.
Kevéssé ismert Argentína és az Egyesült Államok összevetése e szempontból. Nagyjából ugyanakkor fedezték fel a két területet az európaiak, egyaránt termékeny földeken helyezkednek el, és az őshonos bennszülöttek lemészárlásával nyertek helyet rajta a telepesek. Az USA a kezdetektől a vállalkozói szellemet és a farmgazdálkodást preferálta, míg Argentínában a földet inkább legelőnek hagyták. Az amerikai vállalkozói rétegnek érdekében állt a megtakarítás és a pénzfelesleg újrabefektetése gyártóegységek kiépítésébe. Argentína földesurait nem érdekelte az iparosítás, terményt és marhákat exportáltak Európának. Eltérő társadalmi szerkezetek alakultak ki, az egyikben verseny alapú, a másikban oligarchák uralta kényuralom. Elfelejtődött, hogy a 20. század elején Argentína egyike volt a tíz legnagyobb gazdasági nagyhatalomnak. Ám az 1929-es válság összeroppantotta az agrárkereskedelmet is, Argentína diktatúrák terepe lett, melyek izolációs politikát folytattak.
Az Oxfordban és Cambridge-ben iskolázott Beattie, aki nemzetközi gazdasági konferenciák jól megfizetett előadója, alapvetően a szabad kereskedelmi ideológia malmára hajtja a vizet: jól látja, hogy az egyéni és részérdekek korlátozzák a kereskedelmet és ezzel együtt a nemzetgazdaságok kapacitását, hogy befolyásolják sorsukat. Az USA például az afrikai gyapot kirekesztése mellett kardoskodik, és négymilliárd dolláros szubvenciót oszt szét tízezer amerikai farmer között. Mert a választóik érdekeit képviselő szenátorok akadályozzák a gyapottámogatási rendszer módosítását. De a szabad kereskedelem nem jelent egyben fair kereskedelmet. Ezzel a szerző már nem foglalkozik. Nem tesz különbséget spekulánsság és „vállalkozóiság" között sem.
„A nemzetek nem kultúrájuk, vallásuk vagy földrajzi adottságaik miatt emelkednek fel vagy süllyednek el, hanem emberek által hozott döntések miatt." Szimpatikusan pragmatikus érvelés - első ránézésre még humanista színezetűnek is tetszene -, ám azt elfelejti, hogy a gondolatminták, az adott ország szellemi színvonala jócskán befolyásolja azokat a bizonyos emberi döntéseket. De Beattie elsősorban a kulturális elemek vaskalapos kategorizálása ellen érvel: Max Weber és követői úgy tartották, a protestantizmus jót tesz a gazdasági fejlődésnek. Míg a katolikus Írország, Portugália és Spanyolország fel nem virágzott. Elfogadott nézet volt, hogy a konfucianizmus nem vezet prosperitáshoz, míg Kelet-Ázsia fel nem jött. Sok közgazdász hitte, hogy az iszlám is hátráltatja a gazdaságot - míg Malajzia le nem hagyta a keresztény Fülöp-szigeteket. Más tényezőket sem lehet dogmatikusan kezelni. A korrupció rossz. Katasztrofális helyzeteket okoz Afrikában, de Kelet-Ázsiában nem. A korrupció ott volt Indonéziában, az ország mégis fejlődött. Felszámolták viszont Tanzániában, Juliue Nyerere idejében mégis rosszul ment az üzlet.
A világkereskedelem, ősi formájában, az öntözött földekről a száraz, sivatagos helyekre való áruszállítást jelentette. Beattie sok helyet szentel az úgynevezett „implikált víz" koncepciójának - a sivatagos Egyiptom vetőmagimportja magában foglalja az Amerikában vagy Ausztráliában lehullott esőt is -, de ignorálja az „implikált szenny" fogalmát, vagyis az áru-előállítás környezeti ártalmait.
De ami a legfőbb baklövés: figyelme spektrumát jelentősen korlátozza azzal, hogy a gazdasági növekedés rátájára alapozva értelmezi a világgazdaság történelmét. Holott közel sem biztos, hogy a nemzetgazdaságok „sorsának" alakulását lényegileg a növekedés és a csökkenés fogalmával lehet leginkább megragadni. Sokrétegű megközelítés lenne ildomos. A harmónia a természeti erőforrásokkal, a szellemi erőforrásokkal való gazdálkodás, a tanulásból lehetséges tudásrobbanás, az államok közötti termék- és terménykereskedelem szimbiotikus volta (kölcsönös kereskedelemmel optimális esetben mindenki részesül a társadalma számára szükséges javakból) szintén a könyv által vizsgált „okos döntések" régiójába tartoznának, s interdiszciplináris módon mindenféle más tudományágat - szociológia, káoszelmélet, pszichológia és egyebek - kellene segítségül hívni ezek tendenciáinak értelmezésére. Ez elmarad. A növekedéselv - stílszerűen - túlnő e tényezőkön a könyv 336 oldalán. Ez csőlátás, aminek sok köze van a közgazdászok növekvő tökéletlenségéhez és bizonytalanságához a folyamatok kifutási pályáinak megjóslásában, amit Beattie is elismer. Emberi döntésekről van szó, mégis az oktatással és az emberi erőforrásokkal csak az utolsó oldalakon, futólag foglalkozik a szerző. De legalább szórakoztató könyvet írt, amely ténylegesen elbánik a gazdasági desztináció elvével. „Jövőnk a kezünkben van", mondja, és ez valóban becs(ület)es üzenet. Csak szakbarbár módon a mozgásteret és a prosperitás szempontrendszerét értelmezi túl szűken.
