A világsajtó mozgóképeit és fotóit nézve, a tiltakozások nagy erejű érzelmi töltése tűnik a szemünkbe. A tüntetők ma már nemcsak ellopják a médiashow-t, a figyelmet a gazdasági világszervezetek elől, hanem lehetetlenné teszik az érdemi munkát is. Prágában – miként Seattle-ben is – a világkereskedelmi szervezet konferenciája résztvevőinek együttes munkáját egy nappal megrövidítették a zavargások.

*
A média szívesen kategorizálná a tüntető csoportokat, egy-egy ideológia vagy érvrendszer alá sorolva őket, pedig annak a tömegnek az összetétele, amely a hangját hallatja e rendezvényeken, esetleges.

A technológiai fejlődés következtében átalakult a foglalkoztatás minősége, a szakszervezetek meggyengültek, nem áll már mögöttük olyan erős és egységes tömegbázis, mint valaha. Ma már a civil szervezetek viszik a prímet az érdekvédelemben. Anarchisták, szakszervezeti aktivisták, vallási fundamentalisták, szélsőséges és higgadtabb nacionalisták, környezetvédők, bőrfejűek, fasiszták, baloldali radikálisok, a befolyásolható csőcselék tagjai és kimagasló intellektusú értelmiségiek is megtalálhatók soraik között.

A globalizációt ellenzők megmozdulásai nem csupán hatásos, a közhangulatot felkorbácsoló tömegcselekedetek. Idetartoznak az egyfajta elkeseredett ellenségeskedést mutató atrocitások is, bármiféle alternatíva megfogalmazása nélkül: Michael Camdessus, a Nemzetközi Valutalap (IMF) távozó vezére tavaly februárban, leköszönő beszéde alkalmával kapott egy habos tortát az arcába (az elkövető amerikai állampolgárságú volt), de Bill Gates-t is telibe találta ilyen krémes kritika.

*
A globalizációs félelmek és ellenérvek egyidősek a XX. század egészét meghatározó nemzetközi kereskedelmi fejlődéssel. Ezek az érvek bizonyos értelemben ősi vágyaknak vagy egyetemes elvek összegzésének is tekinthetők, amelyek az adott korra és kihívásaira reagálva egy jobb világ létrehozásának reményét fejezik ki. Hiszen érthető a kulturális uniformizálódástól, a nemzeti kultúrák és értékek veszélyeztetésétől való félelem; a génmanipulált növények és emberi klónozás ellenzése; több mint elfogadható a figyelem felhívása a globális kereskedelem élővilágra gyakorolt káros hatására vagy a fenntartható fejlődés és termelés kialakításának hiányára.

Ugyanígy átélhetők az indulatok az élet minden területére betörő kereskedelmi és pénzügyi szemlélet ellen – „a világ nem árucikk!” –, a félelmek a világbanki és IMF-hitelek garanciájaként igényelt megszorító intézkedésektől s attól, hogy a nemzetgazdaságok védtelenné válnak a spekulatív tőke és a multinacionális cégek térnyerése folytán.

A félelmek felvetette kérdésekre azonban nemigen születnek válaszok. S ha születnek… A szegény és gazdag országok közötti szakadék további tágulására javasolt megoldás: a 41 legszegényebb ország 200 milliárd dolláros összadósságának elengedése. Vagy a „naiv gazdasági ellenállók” ötlete: vissza a kis helyi termelők korába, le a multikkal! Az igazságtalan világgazdasági rend kompenzálására pedig: a WTO, a Világbank és az IMF fizessen kártérítést politikája kárvallottjainak. Valószínűleg ez a legirreálisabb javaslat.

*
A válaszadással a globális világ fő képviselői is adósak maradnak, véleményük korántsem egységes.
A nemzetközi pénzügyi intézményeknek erős aggályaik vannak a szegény országok adósságainak elengedését illetően. Véleményük szerint ha ez bekövetkezne, egyszerűen összeomlana a globális hitelrendszer. Az adósságelengedés önmagában nem is elegendő, mert újabb pénzügyi zavarok keletkezhetnek, amelyek ismételt eladósodáshoz vezethetnek. A nemzetközi egyensúly viszonylagos helyreállításának feltétele a fejlett országok piacainak megnyitása a szegény országok termékei előtt. Bill Clinton elnöki mandátuma lejárta előtt úgy vélte: szabad kereskedelemről addig nem lehet szó, amíg az amerikai termékek versenyképességét az olcsó munkaerőn alapuló dömpingáruk „fenyegetik”. Keidzo Obucsi japán elnök viszont kész megnyitni országa piacát, ha az USA és az Európai Unió is hasonló lépéseket tesz.

James Wolfensohn, a Világbank elnöke szerint a globális hibáztatás lokális vaksággal jár együtt. Seattle-ben a tüntetőknek tett javaslata körülbelül így hangzott: ha bármilyen problémát érzékelnek, menjenek haza, és váltsák le a kormányaikat – otthon. Wolfensohn szerint gátolja a megoldást az a körülmény, hogy a civil szervezetek állandóan változnak; ezért nem sikerült megszokott kereteket kialakítani a párbeszédre a tárgyalóteremben, ahol a civil szervezetek képviselőit is bevonják a munkába, egyeztetésbe. Soros György – aki A globális kapitalizmus válsága című könyvében kifejti, hogy a felelőtlen hitelnyújtást ugyanolyan súlyos problémának kell tekinteni, mint a fizetésképtelenséget – ugyanakkor egy interjújában megfogalmazta a pénzügyi elit panaszát: Wolfensohn túl nagy figyelmet fordít a morajló tömegre.

Michel Camdessus, 2000-ben leköszönt IMF-vezér úgy véli, nagyobb szerepet kell kapnia a Világbanknak, mert ez az egyetlen ma létező szervezet, amely orvosolni tudja egy lehetséges globális pénzügyi válság problémáit, és garantálni tudja a likviditást a nemzetközi gazdasági életben, miközben a válságmegelőzésben is aktív szerepet vállal.

Sir Alan Walters volt IMF-vezető viszont azt hangoztatja, hogy a szervezet megalakulásakor még hiány volt magánhitelezőkből, a nemzetközi tőkepiacok kicsik voltak, de mára, a globalizációs folyamatok előrelendülésével, megszűnt az IMF létjogosultsága, bár megszüntetése nem célszerű. A reform annál inkább: ennek lehetőségét Walters az IMF kombinált hitelminősítő intézetté és tanácsadó szervezetté történő átalakításában látja. Szerinte ráadásul az IMF nyújtotta hitelek helyi politikai visszaélések alapjául is szolgálnak. A kormányoknak mindig ott van mentsvárnak egy IMF-hitel, ha romlik az ország hitelképessége. A hitelért megkövetelt garanciák, szabályozások és adóemelések felelősségét aztán a szervezetre hárítják állampolgáraik előtt.

A vezető nemzetközi pénzügyi napilap, a Wall Street Journal kolumnistája is úgy látja: a Világbank és az IMF túlélte alapításának célkitűzését (a romba dőlt Európa újjáépítése és az amerikai dolláron – végeredményben az aranyon – alapuló rögzített árfolyamok rendszerének alátámasztása). Ezért jobban tenné, ha legközelebbi ülésén feloszlatná magát. A cikkíró szerint jelen helyzetben a közvetlen állami segélyek orvosolnák leginkább a nemzetközi méretű válságokat. „Mai elnöke, James Wolfensohn irányítása alatt a Világbank a szegénység enyhítésében és a fejlődő országok korrupciójának leküzdésében látja hivatását. De a valóságban a Világbank hitelezése elsődleges szerepet játszott mind a szegénység, mind a korrupció megszilárdításában azokban az országokban, amelyeket segíteni igyekezett.”

Kofi Annan ENSZ-főtitkár is a jelenlegi helyzettel kapcsolatos kételyeit fejezi ki, amikor egy „globálisi New Deal” létrehozását szorgalmazza, amelyben a fejlett országok segítő kezet nyújtanak a fejlődőeknek.