Már szinte gyakorlattá vált Magyarországon, hogy a kormányzati ciklus négy éve élesen két részre osztható: az első két év a szigorú lépések időszaka – még ha nem is vallják be –, azt követően pedig megindul a költségvetési osztogatás (még ha nem is vallják be).

„Második” büdzsé

1994-ben is így volt, noha az államháztartás GDP-hez mért hiánya nyolc (!) százalék fölött volt. 1998-ban mandátuma végéhez közeledve a Horn-kormány – igaz, a nyugdíjreform jelentős pénzeket követelt – visszafogottabban költekezett, mivel az egyensúlyi helyzetet még törékenynek ítélte. Most is igencsak bőséges pénzkiáramlásnak vagyunk haszonélvezői, de félő, hogy áldozatai is. Mert e „bőkezűség” csak első ránézésre pozitív hozamú, az avatott szem látja a veszélyeket is.

Bár a jelenlegi költekezés nagyságrendileg elmarad az 1994-ben tapasztaltaktól, mégis veszélyesebb – véli Akar László, a GKI Gazdaságkutató Rt. vezérigazgatója. 2002-re ugyanis megváltozott a módszer.
Eddig – hol jobban, hol kevésbé – a ciklus végére puhult a költségvetés. Most azonban egy „második” büdzsé jelent meg a Magyar Fejlesztési Bank Rt. (MFB) és – kisebb mértékben – az ÁPV Rt. intézményében.
Az államháztartás 2001-es hiánya viszonylag csekély mértékű – 3,3 százalék – volt, csakhogy eközben az MFB-ből kontroll nélkül folyik ki a pénz. Ilyen például az autópálya-építés vagy a mezőgazdasági külső üzletrészek felvásárlására elköltött 80 milliárd forint. Éppen ezért a GKI becslése szerint a reálisan mért államháztartási hiány 5 százalékra tehető, ami még elviselhető eredmény. A fő probléma az, hogy a papírforma ellenére a költségvetés a kamatterheket nem számítva is passzívummal zárt. És ez már emlékeztethet az 1994-es állapotra.

Gyors pótlás

Az Orbán-kabinet a ciklus elején egyensúlyi szempontból szigorról tett tanúbizonyságot: a minimálbér alig nőtt, a reálbér a GDP-növekedés maximum felével, 1-2 százalékkal nőtt, visszafogott volt a nyugdíjemelés, és a közszféra bérei sem emelkedtek jelentősen.

2001–2002-ben gyökeresen változott a helyzet. Az első jel a minimálbér drasztikus emelése volt. Ezt a közszféra bérrendezése követte; pontosabban a közszféra egy részének, a köztisztviselőknek és a szolgálati törvény hatálya alá tartozóknak nőtt jelentősen a fizetése, míg például a pedagógusoknak vagy az orvosoknak nem. Az első lépés hatására és a második részlegessége következtében a közalkalmazottak több mint 60 százaléka a minimálbér kategóriájába került.

Az említett intézkedések révén 2001-ben 3,8 százalékos GDP-növekedés mellett 7 százalékos reálbér-növekedést sikerült „kigazdálkodni”, ami a közgazdasági szakirodalom szerint nem elfogadható. Valójában viszont a kormányzat azt pótolja be, amit a ciklus első két évében elhalasztott, s így a számok három-négy év átlagában már helyükre kerülhetnek.

A kapkodás ára

Félő azonban, hogy a kapkodó intézkedések árát valakinek meg kell fizetnie. A mostani bérrendezéseket ugyanis a kidolgozatlanság és az esetlegesség jellemezte, bár a szükségszerűségük nem vitatható. Mert a közalkalmazottak és a versenyszektorban dolgozók bérei közötti korábbi és még ma is fennálló aránytalanságot meg kell szüntetni. Ám a megoldás és az időzítés az egész magyar gazdaság elkövetkező éveire hatással lesz.
E lépések ugyanis nem egy átfogó felzárkóztatási program részeként jelentek meg, arról nem is szólva, hogy a társadalmi partnerek kiszorítása sem eurokonform megoldás. Az pedig, hogy csak a közszféra egy szűk szegmensének bérei nőttek jelentősen, maga után vonzza a további bérrendezések kényszerét, ami – a kormányzat összetételétől függetlenül – még a 2003-as költségvetésre is kihatással lesz. S az is megkérdőjelezhető, hogy a bérrendezéseknek valóban akkor van-e itt az idejük, amikor a világ – és különösen a magyar gazdasághoz erősen kötődő Németország – gazdasága recesszióval küzd.

Újabb sokkhatás

Miközben a gazdaság próbálja megemészteni a következményeket – a megnövekedett gazdálkodói terheket és a jelentős bérkiáramlást –, újabb sokkhatás következett: a sávkiszélesítés hatására jelentősen felértékelődött a forint, és egyértelművé vált, hogy a monetáris politikát az infláció leszorításának rendelik alá.
A jegybank élén korábban már Surányi György is próbálkozott a forint árfolyamsávjának kiszélesítésével, de erre akkor nem volt lehetősége. A Járai Zsigmond vezette MNB viszont ezt már csak a dekonjunktúra időszakában lépte meg. A változtatás egyik lehetséges magyarázata a beragadt magas infláció negatív visszhangja.
A közszféra béreinek emelkedése – és ennek adókon keresztül érvényesülő hatása –, a jelentős vállalati minimálbér- és általában a béremelkedés, az erős forint és a német gazdaság lassulása jellemezte környezetben a gazdaság fejlődése és egyensúlya egyre nehezebben tartható fenn. A hazai kis- és középvállalati kör egy részének nyereségét az exporton – a forint erősödése miatt – elszenvedett veszteség emésztette fel, másik részük pedig az élesedő importverseny miatt került nehezebb helyzetbe. A kormányzati intézkedések összességében nem enyhítették a vállalkozások terheit, hanem továbbiakat eredményeztek számukra; így közülük számosan ismét – a hivatalosan különben sokat bírált – „sokkterápiával” szembesültek.
Ráadásul a mérséklődő infláció sem elsősorban a felértékelődés miatt olcsóbbá vált import eredménye, erősebb szerepük volt ebben egyszeri és szezonális jellegű tényezőknek, például az olajár csökkenésének és az élelmiszer-ipari ciklus leszálló ágba kerülésének. A GKI Rt. prognózisa szerint a dezinflációs folyamat mérséklődik, és év végére 5,7 százalékos fogyasztói árindexet várnak a szakértők.

A kormányzat gazdasági lépéseit a választási politika is motiválja, és ezek hatásai sem egyértelműek. Például a Széchenyi-terv is eddig inkább mint retorika s nem mint igazi kitörési lehetőség jelent meg a vállalkozások számára. A Széchenyi-terv eredményeként beharangozott másfél százalékos GDP-növekedés sem lett valóság, hiszen tavaly összesen 6 milliárd forintot fizettek ki, és ebből az összegből a hazai kisvállalkozások mellett még egy-két multinak is jutott. A sokat emlegetett adócsökkentés keretében a kicsiket fajlagosan jobban terhelő tételes egészségügyi hozzájárulás helyett a tébéjárulék csökkent, és hiába emelkedett a vállalkozói beruházási adókedvezmény 10 millió forintról 30 millióra, amikor ezt a lehetőséget alig tudják kihasználni.

Költségvetési korrekció

A választások után elkerülhetetlen a közalkalmazottak bérének jelentős emelése, és folytatni kell a megkezdett állami beruházásokat. Számos más determináció is létezik, és akkor még nem beszéltünk a majdani kormány programjából fakadó költségvetési következményekről. Egy biztos: a 2002-es költségvetést a választások után – azok eredményétől függetlenül –módosítani kell, hiszen a két évre szóló költségvetési törvény ez évi előirányzatához képest 300 milliárd forintot meghaladó többlet van a büdzsében, de a mozgástér behatárolt, egyrészt az említett kényszerek, másrészt az őszi helyhatósági választások miatt. Addigra ugyanis az ígéretekből valamit teljesíteni is kell. Vagyis 2003 nem lesz a maastrichti kritériumok éve – összegzi az elemző. Ezután persze az államháztartási egyensúly javulhat, ám a versenyképesség oldalán kérdéses, hogy az eddigi folyamatok nem vezetnek-e komolyabb következményekhez. A gazdaságnak időre van szüksége, hogy feldolgozza a forint felértékelődését, a bérek növekedését, és hozzáerősödjék. A növekedés és az egyensúly érdekében lehet, hogy inkább az inflációcsökkentési célkitűzéseken kellene lazítani, és el kellene kerülni a további felértékelődést.
A következő választási ciklus végére remélhetőleg már az Európai Unió teljes jogú tagja lesz Magyarország. A közösségi kötöttségek az aktuális kormány gazdaságpolitikai mozgásterét is szűkíteni fogják, így valószínűleg most láttuk az utolsó, igazi kampány-gazdaságpolitikát. Ez azonban ma még csekély vigasz.