Mióta várom, egyre fogyó türelemmel, hogy valamelyik tévécsatorna kiválasszon engem, körülbelül kétmillió társammal együtt. Célcsoport szeretnék lenni, olyan, akinek kultúrájára, ízlésvilágára, igényeire apellálva készítenének tévéműsorokat. S nem is várok el mást, mint azt, hogy fogyasztóként kezeljenek engem is, olyan fogyasztóként, akinek a megnyerésére a reklámozó cégek a nekem kedvező műsorokba nyomatnák reklámjaikat.

De nem törődik velem a kutya sem. Az iskolázottabb, a klasszikus kultúra hagyományain felnevelkedett, emberi érzésvilággal rendelkező, igazi irodalmat olvasó, azt igénylő, egy kicsi elmélyülésre, beleélésre is vágyó, a tartalmas, felelősséggel átitatott, a felszín alá menő, a felkészültséget, tudást sugalló médiára áhítozó embert már jó pár éve nem akarja senki sem a képernyő elé ültetni.

Korosztályomból, üzleti és baráti körömből talán senki nem tudja, ki az a Liptay Claudia, mitől szenvedett balesetet Stohl András, ki kivel bújt ágyba először a Big Brotherben. Be sem kapcsolják a tévékészüléket. Ha véletlenül el akarnak mélázni a vakító fényt árasztó képcső előtt, a sportcsatornák vagy a természetfilmeket sugárzó adók mellett voksolnak.

S nem is csábítja vissza őket a közeljövőben semmi, mert a silányság versenye tovább folyik. A kereskedelmi tévék hatalmas vetélkedésbe fogtak az olyan nézők áthódítása kedvéért, akiket az érdekel, vajon nővel vagy férfival fogja először elkezdeni szexuális életét az egyik bezárt egyén, s hihetetlenül primitív stílusban és szókinccsel megfogalmazott SMS-eikben élvezik, hogy öntudatosan beleszólhatnak az önmaguk személyiségproblémájában vergődő, szánalomra méltó emberi lények sorsába.

Egyre nagyobb szánalommal és szégyenérzettel nézem értékes művészek kínlódását, ahogyan megpróbálnak megfelelni a tévévezetők által támasztott „követelményeknek”, s múlják alul magukat, pusztán amiatt, mert képernyőn akarnak maradni. Ahelyett, hogy nevetnék, mélységes szomorúság lesz rajtam úrrá. Szegény Gálvölgyi, szegény Jucus. Ez utóbbi, remek színésznő már megszólalni sem tud a képernyőn normális hangon, úgy megszokta a Heti Hetesben felvett bárgyú stílust. Mert a népszerűség nagy úr. Nehéz nemet mondani, s nehéz kívülről nézve szemlélni magunkat, mi az a kompromisszum, amit arcvesztés, személyiségvesztés és önmagunk elvesztése nélkül még meg lehet kötnünk a népszerűség érdekében. Ami nagyon is múlandó. Csillagok jönnek és mennek, feldobják, aztán leejtik a sztárocskákat. A tévé szórakoztató műsoraiban alig hangzik el egy teljes mondat anélkül, hogy ne sípolnának ki belőle egy-két trágár szót. Népszerű sztárjaink, tiszteletre méltó művészeink is átvették a stílust. Félnek, hogy kiszerkesztik őket a műsorból, ha trágár kötőszavakkal nem színesítik ki mondataikat?

Sem a nézettséghajszoló tévés vezetőknek, sem célcsoportjuknak nem igazán juthat eszébe, hogy emberekkel játsszanak a képernyőn innen és túl. A sztárok közül csak kevesen képesek inkább a háttérbe vonulni, mint részt venni abban a nagyiparban, ami belőlük él, de a legkevésbé sem törődik velük. Kevesen veszik észre, hogy a tévésztár ma a legnagyobb rabszolga, hogy a legjobban kiszolgáltatott a tévés műsorigazgatóknak nevezett nagyhatalmaknak és a belőlük élő pletykalapoknak, bulvársajtónak. Az a célcsoport, amelynek a kegyeit tévék és bulvárlapok keresik, eltartja a 66. szennylapot is.

Eddig néma maradtam, vártam, hátha jobbra fordul a sorsunk, s valakik rájönnek arra, hogy nem csak a silányságot lehet eladni nézőnek és reklámozónak egyaránt. Reménykedtem, hogy kifárad Lagzi Lajcsi, megunják az emberek az ordítozó, alpári humort. De nem így lett. Elkészültek az őszi új műsorok. Kiderült, hogy az irány lefelé tart. Erőteljesebb tempóban, mint valaha.

Muszáj megszólalnom: hová süllyedhetünk még? Viszonylag nézhető műsorok tűntek el megint, váltották fel a primitív közízlést kiszolgáló, hülyéskedő, közönségeskedő, az alantas emberi ösztönökre ható műsorok. És kerültek hozzá ennek interpretálására alkalmas és hajlandó sztárok, sztárjelöltek.

Szeretném felhívni a tévétulajdonosok, műsorigazgatók, médiaszakértők figyelmét arra, hogy vagyunk. Mégpedig jó pár millióan. És érdemes ránk figyelni mint célcsoportra, mert viszonylag magasan kvalifikáltak vagyunk, kedvező jövedelmi viszonyokkal, és igényes fogyasztóként talán a drágább termékekre is rábeszélhetők vagyunk. Nem biztos, hogy Coca-Colát iszunk, de szeretjük a bort. Autóink színvonala is átlag feletti. Bankszámláink, bankkártyáink vannak, lakásunk, telkünk, családi házunk is néha cserére és felújításra szorul. Gondosan megválogatjuk szórakoztató elektronikai cikkeink márkáját. Nem a bevásárlóközpontokból öltözködünk már, ruházkodási igényeink, mint szórakozási igényeink egy kissé magasabbak, mint az átlag.

Szerintem érdemes bennünket is megcélozni mint tévénézőket. Hoznánk a reklámozókat magunkkal. Kepes András és Friderikusz Sándor igényesebb szórakoztató műsoraiban is rengeteg reklám volt. Próbálják ki, legalább egyszer!