Most azonban már negyvenes éveinek közepén megcsapja a dolgozót a pusztulás előszele. Hiába van diplomája, gyakorlata, tapasztalata, érdeme, csendes leszállópályára állítják. Ezen a csökkent láthatárú szinten körözget, miközben szokott fizetésemeléséről könnyedén megfeledkeznek. Erről azonban nem beszél, és nem is erősködik, mert ha karcsúsít a hivatal vagy a cég, könnyen kipenderülhet. A hála ma már nemcsak a politika, de az üzleti élet kategóriái közül is kiveszett. Negyven év felett elhelyezkedni szinte lehetetlen. Ezeket a korai öregeket nem csalogatja semmiféle vállalkozás az épp toborzás alatt álló „ifjú és dinamikus” munkatársi gárdájába. Itt az ifjú és dinamikus jelző persze az évek csekély számán kívül azt is takarja, hogy az illető még bohó, és nem bánja, ha számlára fizetgetik, némi késésekkel. Ez persze azt is magával hozza, hogy alkalmazója nem állja a biztosítási és egyéb járulékokat, de e kellemetlen körülményt, rózsás dinamikájában, hajlandó feledni. Ha aztán sikerült specialitásának megfelelő bétéjét kissé bejáratnia, és valahogy kibekkelte az időt a nyugdíjba vonulásig, akkor rövid és múló sikert érez.

A nyugdíj, bár kezdeti évét egyre feljebb és messzebb tologatják (a nyugdíjjogosultság éve a születésekor érvényes várható élettartam), mégiscsak ad valami futó biztonságot. Vissza nem vonható, le nem tiltható, tehát irreverzibilis. A nyugdíj vásárlóereje azonban jócskán csökkenthető, és csökkentik is. Aki például az átlagos fizetés szintjén megy nyugdíjba, néhány év után kénytelen észrevenni, hogy egyre lejjebb szorul. A szorongás, a süllyedés érzése és tapasztalata el nem kerülhető. Ráadásként tudomásul kell vennie azt is, hogy megfosztották képességeitől, szakmájától, sőt még önmagától is. Ő nem X. Y. képzett tanárnő, műbútorasztalos, esztergályos, programozó vagy ápolónő többé, hanem csak X. Y. nyugdíjas, és punktum. Valami láthatatlan kéz nyomja egyre lejjebb és lejjebb a vigasztalan semmi felé, összetömörítve más vigasztalan és jellegétől megfosztott társával. Együttes hosszú várakozásokra késztetve kezdik betölteni az orvosi rendelők komor folyosóit, ahol kopogtatással tilos megzavarni azt a titokzatos „munkát”, amely a falakon túl folyik.

A java azonban még hátravan. Ha nem halt meg, és megérte a közgyógyellátásra jogosító valóban öregkori éveket, akkor szakad csak rá a betegség, tehetetlenség, levegőtlenség minden átka. Azt tapasztalja, hogy minden gyógyszer ingyenes, amire nincs szüksége, a közben beléköltözött és valóban fájó kórok tüneteit csillapító (nem gyógyító) orvosságok ára azonban csillagászati magasságokba költözik. A lény öregen és halálfélelmében lesz a leghiszékenyebb és a legzsarolhatóbb. S minden, aminek nem volna szabad megtörténnie, ilyenkor történik meg vele. Mint a száraz statisztikai számok tudatják, élete teljes gyógyászati költségének oroszlánrésze az utolsó években merül fel.

Hogyan lehet szépen születni és élni, azt lassan megtanuljuk. Hogyan kell szépen meghalni, az mostanában egyre ködösebbé válik.

Bródy András