Zavarok keletkeznek az anyag- és energiaáramlási folyamatban, kezd felbomlani a rendszer, amiről leginkább az éghajlatváltozás kapcsán beszélünk. Ez a labilis állapot az, amelyik egy pillanat alatt - és nem tudjuk, melyik pillanat alatt - okozhat ökológiai katasztrófát. Dr. Vajna Tamásné e megállapítása valóban elgondolkoztató. A környezetvédelmi tárca nemzeti parki és tájvédelmi főosztályvezető-helyettese abból indul ki: vita "legfeljebb" arról folyik a tudományos közéletben, hogy mennyire civilizációs hatás következménye az időjárási szélsőségek kialakulása, s mennyire tartozik hozzá bolygónk fejlődéstörténetéhez e kedvezőtlen jelenség.

- Egyes előrejelzések szerint térségünkben az évszázad végén be is következik a komolyabb mértékű felmelegedés - mit tart erről a minisztériumi szakember?

- Azt, hogy az üvegházhatást, a globális következményeket nem szabad félvállról venni. A Kárpát-medence lakossága kénytelen azzal számolni, hogy az eddigiekben is gyakori szélsőséges időjárási viszonyok állandósulhatnak, forró nyarak és nagyon hideg telek, illetve egyszerre lehulló, nagy mennyiségű csapadékkal járó időszakok következhetnek, s szinte minden naptári évben jelen lehet az árvíz, a belvíz és az aszály egyaránt. A felszíni vizek 96 százalékát "kívülről" kapjuk, melyeket el is vezetünk a Kárpát-medencéből, majd hetekkel később az okoz gondot, hogy nem tudunk öntözni, nem tudjuk elárasztani a gyepterületeket.

- Lehet, hogy kevesebb embert tud majd eltartani a mezőgazdaság?

- Sok évszázaddal ezelőtt az ember az időjárási viszonyok változásaira a lehető legegyszerűbb módon válaszolt, a népvándorlással, oda költöztek tovább, ahol a jószágok jól megéltek, ahová a vadon élő, vadászható állatok maguk is arrébb települtek. Ma már fejlett annyira a tudomány, és az emberiség felhalmozott annyi tudást, hogy a kihívások legjavára válaszolni tud. A táplálkozási lánc alapja az a napenergia, amelyet a zöld növények a fotoszintézis révén megkötnek, s ökológusok e folyamatot elemezve már jó ideje leírták: jóval több, mint 6,3 milliárd ember eltartására elegendő "biomassza" állhat a rendelkezésünkre, ha mértékletesen, jó gazda módjára bánunk e "vagyonnal".

- A "mértékletesen" alatt mit lehet érteni?

- A környezettudatosságot például. Sajnos csak mostanában kezdjük el látni, mit is tettünk az elmúlt bő száz év alatt saját magunk kárára. Bolygónk élővilága egyet jelent az anyagból, energiából és információból álló ökológiai rendszerrel. E rendszer stabilitását az információ jelenti azáltal, hogy szabályozza az anyag- és az energiaforgalmat. Az információ pedig a génekben, az örökítő anyagokban találtatik. A biomok - a "helycserék" - régebben természetesen mentek végbe, megjelentek állatfajok, s elfoglalták az adott helyről eltűnt más állatfajok helyét. Bolygónk fejlődéstörténetének jellemzője volt ez, s a sokféleség adta azt az információtartalmat, amitől az anyag meg az energia úgy áramlott, hogy összefüggő rendszerként működött. Ez a rendszer kezd újabban felborulni azáltal, hogy a fajok kihalási sebessége, illetve új fajok keletkezésének sebessége között ezerszeres a különbség. Úgy tűnnek el fajok, hogy lényegében meg sem ismerjük őket, mivel a mikrovilágban vannak. Ebből "csak" az következik, hogy nagymértékben csökken a sokféleség, s zavarok keletkeznek az anyag és energiaáramlási folyamatban, kezd felbomlani a rendszer, kezd kialakulni egyfajta labilis állapot, melyről mostanában leginkább az éghajlatváltozás kapcsán beszélünk. Ez a bizonyos labilis állapot az, amelyik akár egy pillanat alatt - és nem tudjuk, melyik pillanat alatt - okozhat ökológiai katasztrófát.

- Felfogjuk ezt?

- Nem igazán. Nem pusztán az a baj, hogy például pusztul a túzok, s a ragadozó madarak bizonyos fajai ugyancsak kihalnak, hanem az, hogy elpusztulnak velük azok az információk is, amelyek a rendszer stabilitását fenntartják. Ezt kellene felfognia minden embernek, elvégre élőlényekként szintén részei vagyunk a rendszernek, s tévesen hisszük, hogy fölébe kerültünk. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e észrevenni: kiszervezzük-e magunkat ebből a rendszerből, s ilyenformán az ember legfeljebb egy epizód lesz a Föld életében.

- Tudunk-e védekezni?

- A 19. és a 20. század tudománya az analitikus megismerésről szólt, az atomi részecskéknek is a "mélyére" hatolva szereztünk új és új tudást. A 21. század a szintézisé kellene legyen: célszerű összerakni a sokféle "önálló" tudást, hogy a Földet mint olyan rendszert is megismerjük, amelyik éppenséggel le akar dobni a hátáról bennünket "csupán" azért, mert nem vettük figyelembe működésének törvényszerűségeit. Az igaz, hogy feltártuk, ismerjük e törvényszerűségeket, de valahogy nem merünk szembesülni velük. Az egyes szakterületek tudósainak is a felelőssége, hogy még mindig elbeszélnek egymás mellett. A természetvédelem éppen az a szakterület, amelyik képes segíteni a szintetizáló gondolkodásmód kialakulását, általánossá válását, de ehhez elengedhetetlen, hogy közérthetően fogalmazzanak meg minden ismeretet. Hogy valami történik, az kétségtelen: 1992-ben Rio de Janeiro adott otthont annak az ENSZ-konferenciának, amelyik elfogadta a biodiverzitás egyezményét. T

íz évvel később a globális célkitűzést is tartalmazó megállapodásról azonban kénytelen volt megállapítani a világ, hogy nagyon kevés pozitív változás történt, a biológiai sokféleség megőrzése bajba került. A globális tőke érdekeinek ellentéte a lokalitással változatlanul tetten érhető. Elegendő arra gondolni, hogy még napjainkban is nagyon kis hatékonysággal képes a természetvédelem intézményrendszere megálljt parancsolni a földhasználat, az állattenyésztés, az élelmiszer-termelés során bekövetkező kizsákmányolásnak. Pedig ismertek azok a megoldások, amelyek segítségével lehet úgy használni a földterületet, hogy nem tesszük tönkre. Persze célszerű visszanyúlni őseink szaktudásához is, több ezer évnyi ismerettel felvértezve alkalmazkodtak ők is, állataik is egyebek között az időjárási szélsőségekhez. Adott időegység alatt kevesebb húst állítottak elő, de az is igaz, hogy különleges értékekkel gazdagították az embert. A szürkemarha húsának jó része izomfehérje, de nemcsak ez fontos számunkra, hanem az is, hogy a kalcium és magnézium mellett különlegesen sok mikroelemet is elfogyasztunk és hasznosítunk vele, jobban is, mint manapság, amikor tablettákban igyekszünk pótolni eme hiányainkat.

- A múlt mintáit kellene "feltámasztanunk"?

- A riói konferenciának az is üzenete volt, hogy az esőerdők megóvása sürgető kötelessége az embernek. Nekünk a Kárpát-medence az "esőerdőnk", amelyet eddig a folyamatos tarvágás fenyegetett. Legfeljebb annyi előnyünk van, hogy a fejlett Nyugat a környezet pusztításával is előbbre jár nálunk, hiszen előbb avatkoztak be a természet rendjébe, s csak a legutóbbi időkben igyekeznek beruházni mind többet a károsítás megállításába. Az élővilág ma még sok esetben képes jól reagálni, elegendő a Hortobágy csücskében lévő Ágotapusztára utalni, ahol a megelőző idők emberi beavatkozásai miatt teljesen kiszáradt vidéken a vízelvezető rendszerben jól elhelyezett zsilippel sikerült lelassítani a tavaszi víz elfolyását, s ma már visszaköltöztek a régi idők növényei, állatai, s ismét él a térség.

A fő kérdés tehát az, hogy az ember és a természet viszonyát hogyan lehet mind eredményesebben visszaállítani, a rendszerbe foglalt környezetkímélő gazdálkodást általánossá tenni. A "barátságos természetvédelem" elnevezésű programmal és a tíz nemzeti parkkal ugyan hatni igyekeznek a tömegek gondolkodására, magatartására, de lassú és komoly ellenállásba ütköző vállalkozás az ellenérdekelt gazdasági környezet meggyőzése. Egyelőre másfélmillió hektárnyi területen folyik olyan gazdálkodás, amilyenen egyebek között az "érzékeny természeti területeket" óvó munkához is megteremtik a pénzügyi feltételeket. Itt például szerephez juthatnak azok a vállalkozások is, amelyeknek területei nem számítanak jogi értelemben védettnek, de mégis támogathatók, ha betartják a természetvédelmi szempontok szerinti növénytermesztésnek, állattartásnak a feltételeit. Sokan az ősök tudásához igyekeznek visszanyúlni, hogy megteremtsék a gazdálkodás és a természetóvás régi-új szimbiózisát.