Az Arktisz(északi, sarki régió) jégmentessé válása immár szinte bizonyos, néhány éven belül be is következhet, az olvadás, a hőmérséklet emelkedése kézzelfogható az északi féltekén. Szintén látványos a klímaváltozás hatása a magashegységek gleccserein. Az Antarktiszon azonban mintha semmi jele sem lett volna a globális felmelegedésnek, a parti és part menti, ún. selfjég ugyanis mint egy óriási gát, megakadályozza, hogy a szárazföldről a jégtömegek a tengerbe csússzanak. Ugyan a selfjégről rendszeresen töredeznek le kisebb-nagyobb darabok - ezek között akkora is volt, mint Luxemburg - ám a jégmező kiterjedése összességében alig változott. Az érvényes klíma- és tengerszintmodellekben többek között ezért érdemben nem is számoltak az antarktiszi jégolvadással.
Mindez hamarosan megváltozhat: legalábbis erre az eredményre jutott két egymástól független kutatás is az elmúlt hetekben. A Nature magazinban május elején publikált tanulmányban az Alfred Wegener Intézet (AWI) kutatói arra az eredményre jutottak, hogy a Weddel-tenger közelében fekvő Ronne- és Filcher-selfjég még ebben az évszázadban összeomolhat.
A kutatók mérési eredményei szerint a Weddel-tengeri jégmezők ugyanis törékennyé és porózussá váltak a sarki klíma melegedésétől, így az óceáni áramlatok által szállított melegebb víz néhány évtizeden belül utat talál a selfjég alá. Amennyiben ez megtörténik, és az olvadás megkezdődik a Ronne- és a Filcher-selfjég alatt, 2060-ig láncreakció mehet végbe a selfjég-régióban, amely a parti jéggátak összeomlásához vezethet. Ebben az esetben pedig a szárazföldi jég is megindulhat a tenger felé. Az AWI kutatóinak számításai szerint 2050-60-ra a jégolvadás mértéke a mai hússzorosára emelkedhet, azaz elérheti az évi 1600 gigatonnát.
Hasonlóan baljós következtetésről számolt be április végén a Nature, a British Antarctic Survey (BAS) kutatóinak eredményei alapján. A glaciológusok a mérési eredmények alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a selfjég egyre gyengébbé válik, mivel meleg áramlatok hozzávetőlegesen magas hőmérsékletű tengervizet juttatnak a tengerfenék és a jég közé. A kutatók szerint a víz hatalmas repedésekben, felszín alatti kavernákban gyűlik a jégben és belülről bomlasztja a jégnyelveket.
A 2003 és 2008 között elvégzett műholdas mérések bizonyítékai egyértelműek: az öt év alatt elvégzett 4,5 millió mérés, amelyben a selfjég 54 veszélyeztetett régióját figyelték, bizonyítja, hogy a jégárak közül húsznál mérhető jelentős csökkenés a jégvastagságban. A nyugat-antarktiszi régióban volt olyan jégnyelv, amely öt év alatt több mint hét métert veszített vastagságából.
Korábbi kutatások arra utalnak, hogy az olvadásért részben a klímaváltozás miatt felerősödött viharok a felelősek: a szelek észak felé sodorják a felszín közeli hideg víztömegeket, így a melegebb fenékáramlások vize tölti ki ezek helyét, így gyorsabban olvasztva a jeget.
Az, hogy a most feltárt jelenségek mennyiben járulnak hozzá a globális tengerszint emelkedéséhez, még bizonytalan, a kutatók becslése az évenkénti 40 millimétertől a csaknem 25 centiméteres évenkénti emelkedésig terjed. Mindkét esetben azonban a tengerszint emelkedése katasztrofális hatással jár majd a parti régiókban élőkre.
