2050-ben járunk.
A 2015-ben elfogadott párizsi klímaegyezmény óta különösebb erőfeszítést nem tett a világ a károsanyag kibocsátás megfékezésére, vagy éppen csökkentésére. Reggel, amint kilépünk az ajtón azonnal szembesülünk a kegyetlen ténnyekkel: levegőt vennénk, de csak valami nehéz, forró és szennyezett levegőszerűséget tudunk belélegezni. Köhögőroham bénít, miközben az apró porszemcséktől valami mocskos könny homályosítja el tekintetünket. Letörölnénk, de a szutyokba a papír zsebkendő is beleragad.
Ami ma kivétel a koronavírusjárvány miatt, az 2050-ben már mindennapos szabály: szájvédő maszkot visel mindenki, persze friss levegőhöz így sem lehet jutni. Az okostelefon is csak arra jó, hogy még munkába indulás előtt ellenőrizzük rajta, aznap milyen is lesz a levegő minősége. Persze ez is több a semminél.
Tíz éve leálltak az utolsó szénerőművek is, a füstokádó kémények már nem részei a tájnak, ennek ellenére a levegő egyre rosszabb, millió és millió gépjármű (melyeket még mindig nem váltották ki teljesen az elektromos meghajtásúak) kipufogógáza szennyezi folyamatosan a levegőt. Földünk egyszerűen túlhevült, megfőtt, mint egy reggeli tojás a forró vízben.
A folyamat visszafordíthatatlanná vált, a kibocsátott hatalmas mennyiségű széndioxidot már képtelen elnyelni a természet, a fák, és az óceánok megteltek, és maguk is kínlódnak. Erdő is alig maradt, többségüket felemésztették a megállíthatatlanul terjedő tűzhurrikánok, a felolvadó permafroszt területek pedig újabb hatalmas mennyiségű üvegházhatású gázokat bocsátanak a légkörbe.
Ausztrália, Dél-Afrika és az Egyesült Államok nyugati részének száraz régiói nagy valószínűséggel 2100-ra nagyrészt elnéptelenednek; a jóslatok szerint a Föld addigra alaposan megtizedelt népessége visszatér az emberiség történelmének kezdeteihez, törzsekbe szerveződik, és a kis közösségek olyan helyekre vándorolnak, ahol biztosítani tudja magának a megélhetés minimális feltételeit.
A tengerek hőmérséklete folyamatosan emelkedik, emiatt pedig pusztító hurrikánok és trópusi viharok csapnak le, ráadásul egyre gyakrabban Földünkre; Banglades, Mexikó, az Egyesült Államok és más országok part menti térségei, nagyvárosai teljesen víz alá kerülnek, milliók menekülnek el eredeti lakóhelyükről, újabb és újabb menekültáradatokat zúdítva a világra.
A hírekben már csak olyan emberek történeteivel szembesülünk, akik nem tudtak odébbállni, és a közeledő áradatot helyben kellett átvészelniük. Bokáig vízben, átnedvesedett falak között élnek ezek a családok, gyerekekkel, a légúti betegségek mindennaposak és jórészt halálos kimenetelűek; a tengervíz által elárasztott földek szikesednek, az alapvető élelmiszerellátás veszélybe kerül, orvosság nincs, pusztulás mindenütt.
Az olyan betegségek, mint a malária, a dengue-láz, a kolera, a légzőszervi betegségek mindennaposak, és gyógyíthatatlanok.
Mintegy kétmilliárd ember él olyan térségben, ahol az év legalább ötven napján van 60 foknál magasabb hőmérséklet; ezeken a helyeken hat óránál többet képtelenség a szabadban tölteni, ha valaki mégis megteszi, úgy nagy valószínűséggel a hőgutát kockáztatja azzal. A felforrósodott térségek élelemmel való ellátását (hasonlóan a vízzel elárasztott térségekhez) szintén nem lehet majd megoldani, tömeges menekülthullámok indulnak meg, polgárháborúk törnek ki.
A hőmérséklet ingadozása extrém méreteket ölt és teljesen kiszámíthatatlanná válik, az éghajlati zónák eltolódnak, Alaszka és az Északi-sarkvidék művelhető lesz, míg Mexikó és Kalifornia a szárazság miatt többé nem számít már a mezőgazdaság számára hasznosítható térségnek. Mivel minden ország (persze ha még lesznek ilyen képződmények a jövőben) arra törekszik, hogy szűkös forrásai felett ö maga rendelkezzen kizárólagosan, ezzel megadják az utolsó kegyelemdöfést is a globális gazdaságnak. Akinek van, az meg is tartja magának.
Éhséglázadások, puccsok, végeérhetetlen polgárháborúk.
A módos országok lezárják a határaikat, a fegyveres erők már inkább csak határőrizeti feladatokat és belső rendteremtést látnak el; az éhségtől szenvedő menekülteket az országhatáron kívül kell tartani, minden eszközzel, a belső éhséglázadásokat pedig erőszakkal el kell folytani.
Rendőrállamok mindenütt; 2050-ből visszatekintve az illiberális állam maga volt a demokrácia földi paradicsoma.
Persze az erős országok sem érezhetik magukat a végtelenségig biztonságban, az újabb és újabb népvándorlások nemcsak a határokat söprik el, de bent is felőrölik a lakosságot, nagy a pszichés nyomás, egyre több az öngyilkos, a végső összeomlás inkább csak elodázható, semmint elkerülhető.
Világjárványok fenyegetnek, az olvadó permafroszt miatt olyan kórokozók szabadulnak fel, melyekkel szemben az emberiség immunrendszere teljességgel védtelen, az antibiutikum rezisztencia nő, az általános gyógyszerhiány pedig minderre felteszi a koronát.Lassan már csak egyetlen kérdés marad: még hány generáció fog a Földön élni.
A növekvő számú öngyilkosság az uralkodó kétségbeesés legszembetűnőbb megnyilvánulása, de vannak más jelek is: elviselhetetlen bűntudat, harag és agresszió a korábbi generációkban, akik nem tették meg azt, ami szükséges lett volt ahhoz, hogy megállítsák a megállíthatatlant.
(Guardian)
A cikk második részét, mely azt festi le, milyen lehet a jövőnk, ha sikerrel vesszük fel a harcot a klímaváltozás ellen, szerdán közöljük.
