2050-et írunk.

Harminc éve folyamatosan sikerül csökkenteni a széndioxid kibocsátást, a tervek szerint 2100-ra legfeljebb 1,5 fokkal lesz csak melegebb a bolygó, mint az évezred elején volt. A városokban is kristálytiszta a levegő, gyakran frissebb, mint az ipari forradalom előtt volt.

Köszönhető mindez többek között annak az intenzív fásítási programnak, melybe a klímavészhelyzet észlelésének pillanatától kezdve kezdtek bele a felelősségteljes országok. Bár nem ez volt az egyetlen világméretű intézkedés, mellyel egyfajta lélegeztető gépre kapcsolták Földünket, a praktikumon túl (a fák kivonták a széndioxidot a levegőből, felszabadították az oxigént, a szenet pedig visszajuttatták a talajba) újra zölddé varázsolták élőhelyünket, ma már alig valami különbség van egy buja erdő és egy intenzíven fásított nagyváros között - írja a elképzelt jövőképében a The Guardian.

A természet azonban nem csak a városokat hódította vissza, hanem a vidéket is, bárminnyire hangzik is mindez egyfajta önellentmondásnak. A globális szinten végrehajtott fásítási programok jóvoltából az erdőségek kiterjedése hihetetlen méretekben megnövekedett, a kontinensek felszínének 50 százaléka fával borított.

Az elsősorban monokultúrára berendezkedett mezőgazdaság is hatalmas változáson ment keresztül, most árnyas dió- és gyümölcsöskertek, legelőkkel borított erdőterületek, mérföldre terjedő parkvidékek sorjáznak azokon a vidékeken, ahol korábban az ipari jellegű mezőgazdaság volt kizárólagosan jellemző.

A nettó nulla kibocsátást javarészt azzal sikerült elérni, hogy a fosszilis energiahordozókat gyakorlatilag kiiktatták a rendszerből, és csak a tiszta villamosenergiát tették egyeduralkodóvá.

Ez gyakorlatilag egy teljesen új energetikai infrastrukturális rendszer kiépülését eredményezte. A nagy hálózatok decentralizálásával kis önellátó energia szigetek jöttek vélte, melyek autonóm módon képesek szabályozni saját energiaellátásukat, miközben a globális energiarendszerbe vissza is táplálhatják fölös készleteiket.

Az energia nagy része már megújuló forrásokból, szélből, napenergiából, geotermikus energiából és vízből származik. Minden épület saját villamos energiatermelő rendszerrel bír – a házak szabadon maradt falfelületeit egy rendkívül különleges narancssárga festék fedi, a millió és millió nano-részecske pedig egyszerűen kinyeri a napfényből a hasznosítható elektromos energiát.  Az energia alapvetően már ingyenes. A házak és épületek az egész világon önellátóvá válnak, sőt, még több energiát is előállíthatnak, mint amire ténylegesen szükségük lehet.

Az energián kívül a víz az, amely alapvetően befolyásolja mindennapi életünket. A megújuló és decentralizált villamosenergia-források felhasználása lehetővé teszi a (tengervíz) helyben történő sótalanítását, a tiszta ivóvíz így a világ bármely pontján bármikor előállítható.

A benzin és a dízel meghajtású járművek egyszerűen anakronisztikussá válnak. A legtöbb ország 2030-ra betiltotta ezek gyártását, de még legalább 15 évbe telt, amíg a belső égésű motorok beépítésével teljesen felhagytak az autógyárak.

Furcsa, hogy igencsak hosszú időbe telt, míg rájöttünk, hogy az elektromos motor minden szempontból jobb választás. Erősebb motor, több sebesség, és fékezéskor képes visszanyerni némi energiát, ugyanakkor számottevően kevesebb karbantartásra van szükség esetükben.

A magánhasználatú autók divatja már a múlté, az sharing a mindennapi gyakorlat, most már a vezető nélküli gépkocsi-megosztás biztonságának szabályozása a legnagyobb közlekedésbiztonsági kihívás a városok számára.

Visszaesnek a közúton való szállítási igények. A légi folyosók mentén szerveződő drón-konvojok sok mindent ki fognak váltani. Mindez a korábbi teljes infrastruktúra hálózat átszervezését is eredményezi, a gyaloglás és a kerékpározás nem csupán trendi, de megkerülhetetlen is lesz.

Noha sikerült radikális mértékben csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást, továbbra is foglalkozni kell azokkal az utóhatásokkal, melyeket a légkörbe juttatott rekordszintű szén-dioxid okoz. Ez továbbra is egyre szélsőségesebb időjárást okoz, bár extremitásában meg sem közelíti a korábbi évek viszonyait.

A gleccserek és a sarkvidéki jég továbbra is olvad, a tengerszint pedig emelkedik, aszályok és az elsivatagosodás veszélyezteti az Egyesült Államok nyugati részét, a Földközi-tenger térségét és Kína egyes részeit. A még mindig fennálló szélsőséges időjárási viszonyok miatt hatalmas különbségek vannak egy-egy térség között, mind az egészségügyi ellátás, mind az élelmezés, illetve a tiszta ivóvízhez jutás szempontjából.

Mostanra azonban a nemzeti kormányok is tanultak a múlt tévedéseiből, felismerték, ha az éghajlati válság jelenségeit azonnal kezelik, még mielőtt azok egymás hatásait felerősítve pusztító módon csapnának le. Ez a fajta tudatosság segít a megelőzésben is, így nem alakulnak ki olyan helyzetek, melyek később humanitárius válsággá szélesedhetnének.

Szép lassan ráébredtünk, hogy mindannyian együtt vagyunk. Az egyik országban bekövetkező katasztrófa nagy valószínűleg néhány év múlva egy másik országban is be fog következni, amiből aztán az a felismerés adódott, hogy talán jó lenne egymás tapasztalataiból is tanulni; ha rájövünk arra, hogyan lehet megmenteni a csendes-óceáni szigeteket az egyre emelkedő tengerrel szemben, akkor talán módot találunk Rotterdam megmentésére is később.

A zeitgeist, azaz a korszellem alaposan megváltozott; az, ahogy a világot, és az ahogy egymást érzékeljük. Amikor a 2020-as évek elején, főleg az akkori tizenévesek által elindított környezetvédelmi mozgalmak megértették velünk, hogy legfőképpen a túlfogyasztás, a féktelen verseny, az önzés és a kapzsiság az, amitől a leginkább szenvedünk, és hogy ezek azok az „értékek” melyek cselekedeteinket irányítják, nos, az volt igazán a fordulat pillanata.

Az éghajlati válság újra egy felelősségteljes közösséggé formálta az addig széthúzó, a partikuláris érdekek mentén polarizált emberiséget.

A cikk első részét itt találja.

(Guardian)