Meleg van és gutaütés veszély – a múlt héten ezért is volt bocsánatos bűn össze-vissza beszélni. Vagy csak hallucinálni. A gabonakészletek örvendetes növekedése, a felvásárlás-spekulánsok kertek alatti megjelenése csak annak új, aki tegnap született. Meg annak, aki hajlandó e kánikulában is kapkodni a két hónapja uniós fejét: akkor most van tárolási lehetőség, avagy nincs? Németh Imre miniszter a megyénkénti elégséges kapacitáskínálatról és a közraktárcégek szokásos jelenlétéről nyilatkozott, meg arról, hogy további 200 ezer tonna szabad helyről gondoskodik az állam. Kénytelen volt előhozakodni a nyugtató igével, mert előtte 10 perccel valakik az ellenkezőjével etették a kókadozó hírfogyasztókat. Meg az újszülötteket, akik nem voltak jelen a nagyüzemi gazdálkodás megelőző évtizedeiben. Akkor, amikor évről-évre rendre annyit, vagy többet termelt az ország, mint az idén, s akkor sem a munkásőrök vigyázta pártszékházakban őrizték a termést.

A mezőgazdasági miniszter nem üdült az elmúlt héten sem, inkább több menetben nyilatkozott „van egy rossz meg egy jó hírem” stílusban. Az utóbbi 192 milliárd forint „gazdapénz” szétosztását jelentette, az augusztusban kezdődő, három éven át tartó forint-betakarítás 80 százaléka brüsszeli adomány, 20 százalék a magyar büdzséből származik. De a rossz hír is az unióból érkezett miniszteri interpretálásban, maradunk szép szőke hercegek, amonnan északról. A félig-meddig szabadságra vonult Brüsszel egyelőre nem hajlandó átsorolni bennünket a déliek közé – akiknél előbb érik a gabona, előbb kapnak „intervenciós pénzt”. Az északiak kenyerét esszük tehát változatlanul. Addig pedig úgy aratunk és úgy finanszírozunk itthon – minő fonákság, már el is felejtettük -, mint tavaly meg tavalyelőtt.

Persze, hogy felejtünk az árnyékban mért 35 fokban, a szabadságolások kellős közepén. Akkor, amikor nem délieskedhetünk a gabonafronton, de keletieskedhetünk, mint egykor volt van és acél ország. A miskolci rozsdatemetőnek – ott landolt az acélgyártáshoz kellő hulladékvas zöme – csak nagyító alatt látható kicsiny részéről a múlt héten elkezdték lemarni a revét: az ukrán Donbass – a Dunaferr után – beszáll a diósgyőri DAM Steel Rt.-be is. Hétszáz kohásznak munkát, további pár száznak reményt kínál a befektető. Az észak-magyarországi régióban – ha már nem szántották fel és nem vetették be a 150 éves kohászat maradványát – egy-két évig megint lehet hinni a biztos vegetálásban, a szlovák, az olasz DAM Steel-gazdák után az ukránok talán hosszabb ideig húzzák.

Az elkelt diósgyőri kohászat múlt heti hírét kis szépséghibával interpretáltuk – elvégre a Siemens-Martin kemencék melegét most az égből kapja az újságíró is. Azt vetettük (online)papírra: „az észak-magyarországi régióban… egy-két évig megint lehet hinni…” Holott ez nem igaz, helyben ugyanis nincs régió, csak Budapesten meg Brüsszelben látnak ilyen furcsa képződményeket. Felüti az ember a fővárosi napilapokat, meghallgatja a tévék, rádiók híreit, s lám, a múlt kedden szépen tálalták is, hogy a DAM Steel vevőre talált. Ám ha átlapozza ugyanazon a napon a régió napilapjait, mit lát, azaz mit nem lát még uniós szemüveggel sem a honi polgár? Borsod megyeszékhelyén a befektetőről szépen megemlékeznek, de a régió szomszéd megyéjének lapjának már túl messze lehetett Miskolc, egy kukk nincs arról, hogy valami történt „odaát”. Sem a kohászat nem téma Hevesben, sem a DVTK-sztori, mely ugyancsak keddre vált teljessé Miskolcon is, Budapesten is: mégsem teheti be góllövő lábát a csapat a szlovák bajnokságba – ezt agyalták ki Miskolcon - , de beteheti az NB I-be idehaza. Furmányos vállalkozók mégis találtak annyi pénzt, amennyivel jogot vettek a focistáknak talán egy egész szezonra, s így indulhat megint a diósgyőri szurkolók debreceni, újpesti stadion- és vonatszétverő balhésorozata. Szóval a szomszéd megye messzebb van, mint Budapest, meg Brüsszel, ahol ugyan elültették a régiópolitika nemes magját, de az bizony Észak-Magyarországon garantáltan nem kelt ki.

A DAM Steel – leánykori nevén Lenin Kohászati Művek – egykoron rendelkezett egy jeles ifú szakemberrel, műszaki vezérigazgatóval, bizonyos Tolnay Lajossal. Aki 2004 júliusa közepén, ahelyett, hogy szabadságát töltené a Bali szigeteken – tehetné, lásd a Magyar Hírlap tavalyi és idei rangsorait az ország leggazdagabb vállalkozóiról, mindkétszer Tolnayval az élbolyban - , székesfehérvári irodájában kohászkodik, igaz, tollal, szövegszerkesztővel, mobiltelefonnal. A MAL elnöke – elvégre alumíniumkohásszá avanzsált már jó ideje – privatizációs pályázatot körmöl, hogy elnyerje Montenegro könnyűfémvertikumának tulajdonjogát. A héten illik postára adni a beadványt, nyerni pedig annyit tesz: itthon is állva marad az autóipart és más ágazatokat alapanyaggal ellátó alumíniumgyártás. Tolnay Lajos irodaszabadságáról csak az jut a laikus eszébe, hogy ilyenkor vajon mennyire a magánvállalat belügye az akvizíció; ilyenkor vajon szabadságát tölti-e az Eximbank, a Mehib, az ITDH és mindazon állami kör, amely garanciával, kormányzati szintű lobbyzással besegíthet a privát cég növekedésébe.

Egyáltalán: e napokban érdeke-e a magyar államnak, hogy bővüljön az ország tőkeexportja? Tény, a makrogazdaság számai még a tikkasztó nyár kellős közepén is keményen vizsgáznak, lásd a múlt hetet, amikor is a monetáris tanácsnak legfeljebb egy lagymatag simogatásra futotta erejéből. Amúgy pedig a másik kezében szorongatta a nádpálcát, s a lényeg, hogy a költségvetési hiányon berzenkedő MNB stabilan őrködik a 11,5 százalékos alapkamatlábon.

Ilyen – nemcsak a napmelegtől – fortyogó helyzetben mi mást is tehetne a kormány feje, nem engedi lankadni a honi politikacsinálókat. „Pihen az agyam az Atlanti óceán partján” – üzenhette volna haza szabadságáról, de nem ezt üzente. Hanem gondosan kizökkentette a honi hírgyártó-politikacsinálókat nyugalmukból, abból, hogy bizton kombinálhatnak, riogathatnak, kinevezhetnek, felmenthetnek, átcsoportosíthatnak, újragombolhatnak MTI-hez eljuttatott közleményeikben. Azt hozta tudomásunkra a kormány feje, hogy jobb spanyol borok, lubickolás, lazító séta helyett félrevonul szállodai szobája hűvös zugába és „átgondolja a kormányzás tartalmi kérdéseit és a tennivalókat, de személyi ambíciókkal nem foglalkozik”. Nesze neked hírgyártó-politikacsináló, ezt fejtsd meg!

Bár az öregebb fajta politikacsinálónak bekúszhat az agyába: aha, verébröptetés! S ekkor már máris más a kontúrja annak a múlt heti álhírnek, hogy Gyurcsány, ahelyett, hogy a hogyan nem szabad olimpiai infrastruktúrát építeni versenyt nézné Athénban, itthon berohan a Parlamentbe elbúcsúzni bársonyszékétől, s Hiller sem a (pénz)hiány-betegségből felépült Kapolcson élvezkedik, hanem csomagol. Szóval csak az öregebb politikacsinálók nem felejtették el talán a verébreptetés 70-es, 80-as évekből jól ismert módját. Mennyire is egyszerű volt anno, csak tapsolni kellett egy nagyot, s a madarak már reppentek is fel. De a csöndben visszatértek ugyanazok a verebek, ugyanannyian, csak éppen más és más ágakon landoltak a nagy tülekedésben. A múlt héten a hírgyártó-politikacsinálók tapsoltak egyet. De ekkora melegben még a verebeknek sem akaródzott repülni.

További fonákságok:

Termésátlag gutaütéssel

Moszkvába illő Tertákkal

Szanyi-kálóval