Figyelem a dolgozókra, a partnerekre, a környezetre, a termékfejlesztés környezet- és egészségbarát irányultságú. A megszokottnál jóval hangsúlyosabban jelennek meg a Mapei Kft.-ről szóló hírekben azok a momentumok, amelyeket általában a társadalmi felelősségvállalás körébe szoktak sorolni. A cég ügyvezető igazgatója, Markovich Béla pedig júniusban vett át egy elismerést, amellyel a szakképzés terén kifejtett tevékenységét ismerték el.

■ Sportoló, méghozzá csapatjátékos - jelenleg is a MAFC-ban röplabdázik -, vajon hozzájárul-e ez a tény ahhoz, hogy az ön számára érzékelhetően fontos a „csapat" segítése?

- Érdekes ötlet. Az, hogy egy cég hogyan működik, nagyon sok esetben valóban a vezetőtől függ. Nekem mindig is az volt az elvem, hogy csakis úgy tudunk bizonyos célokat elérni, ha az embereket emberként kezeljük. Azok fognak velem, velünk együtt menni, akik tudják, hogy hova tartunk, akiket bevonunk a gondok megoldásába, akikkel törtődünk, s akiknek segítünk, ha problémáik vannak. Ez működik nálunk. Hogy ehhez a sportnak mennyi köze van, nem tudom. A sportban, ha edzek, vagy meccsen vagyok, én meghalok a pályán. Néztem a focivébét, volt néhány meccs, ahol élet-halál kérdése volt, győz-e a csapat, vagy nem. És nem láttam, hogy a játékosok szétszedik a füvet, hogy „meghalnának" a pályán a győzelemért. Én mindent megteszek a győzelem érdekében, persze lehet, hogy ezzel együtt vesztek. De lehet, hogy nyerek, mert a győzelem a cél. De nem egyedül: mindig csapatban játszottam. A röplabdában előkészítő vagyok, ez feladó poszt, minden lében kanál, minden egyes labdamenetben benne vagyok. Én irányítok. Ugyanez a helyzet a cégben is. Itt is csapatban játszunk. Hogy mindez a sportból jött-e, vagy sem, nem tudom. Mindenesetre tanulok is hozzá, elég sokat: vezetői ismereteket, cégműködést, emberek motivációját, emberek kezelésének a módját, hogyan kell problémákat megoldani.

■ Olvas, vagy tréningeken vesz részt?

- Sokat olvasok, tréningeken is részt veszek, de nem csak én. Nálunk alapvető, hogy képezzük az embereket. Vannak belső képzések, ahol mi, vezetők képezzük a saját beosztottainkat arra, hogyan kell időt szervezni, tervezni, hogyan kell célokat kitűzni, a munkatársakkal bánni, hogyan kell problémákat kezelni. A vezetők is járnak tréningekre, és olvassuk a szakirodalmat. Rengeteg könyv van a piacon, mindent megnézünk, hogy aztán magunk leszűrjük, mi az, amit alkalmazni tudunk. Amikor 2006-ban megnyertük „A legjobb munkahely" címet a kis- és középvállalatok kategóriában, a felmérésből az derült ki, hogy nagyon erős nálunk a dolgozói elkötelezettség: 92 százalék, szemben az átlag 40-50 százalékkal. Vannak persze hiányosságaink: nincs karrierterv, pedig kellene a középvezetői szinten. Képzési terv szerencsére már van. Talán hiányzik még néhány dolog, ami a nagyon tudatos cégvezetéshez talán kellene, de az embereket úgy kezeljük, ahogy kell. És ők mindent megtesznek a cégért.

■ A cég valóban szervez a partnerei számára is oktatást? Ön pedig nemrégiben szintén a képzésben való részvételéért vehetett át miniszteri kitüntetést, amelyre a szakma terjesztette fel.

- A díjat nem a partnereink képzéséért, hanem a szakképzésben való részvételért kaptuk. 1500-2500 diákot képezünk ki évente, több mint negyven szakmunkásképző iskolával állunk kapcsolatban, őket anyagilag is támogatjuk, és azzal is, hogy szaktudást adunk a diákoknak. Nagyon fontos, hogy legyen utánpótlás. A szakiskola, az egyetem és a felnőttképzés is fontos: tavaly több mint ötezer burkolót képeztünk ki a partnereinknél, mert tudjuk, hogy a jó termék annyit ér, amennyire jól alkalmazzák őket. A diákokat is arra tanítjuk, hogy lássák meg a szépséget ebben a szakmában, mert sajnos, ötven százalékuk a szakiskola elvégzése után nem megy burkolónak. A műszaki egyetemen, a Pollack Mihály Főiskolán is tartunk előadásokat. De ugyanígy tartunk mérnököknek, tervezőknek is különböző tematikájú kreditpontos képzéseket.

■ Ön a diploma után a nyolcvanas évek végén, úgy tűnik, inkább úgynevezett sportállásokban dolgozott. Mondhatjuk, hogy ez az első „komoly" munkahelye?

- Valóban. Az Alba Volánnál kezdtem, ugyanis oda mentem játszani Székesfehérvárra, mert egyébként épületgépész-mérnök vagyok, nem sok közöm van a közlekedéshez. Egy év múlva átmentem a BKV-ba, oda is röplabdázni. Aztán kerültem egy szakcsoporthoz, kis generálkivitelező cég volt, s bár ide is a röplabda miatt kerültem, de itt már komolyan dolgoztam. Szerelésvezető voltam, gépészeti szereléseket végeztünk. Dolgoztam rendesen, mint ma is, napi tíz órát, és emellett edzettem. A Mapei volt az első munkahelyem, ahová nem a röplabda miatt kerültem. 1991-ben, értékesítőként kezdtem el itt dolgozni.

■ Mi motiválta a választását?

- Szerelésvezetőként a kivitelezés negatív oldalával is találkoztam. Megtapasztaltam az emberekkel való együttműködés, pontosabban az együttműködés hiányának hátrányait, veszélyeit, és azt, hogy egy vezető mennyire függ az embereitől. Ha nem megfelelően kezeljük az embereket és a helyzeteket, akkor mint vezetők megbukunk. Nem buktam meg, de nehéz volt. Amikor jött ez a lehetőség - egy barátom hívott, ő volt itt az első ügyvezető - két nap goldolkodás után igent mondtam, bár sosem voltam értékesítő. De tudtam, hogy sokat kell menni, és én azt nagyon szeretem, tudtam, hogy sokat kell tárgyalni, beszélgetni, én pedig imádok emberekkel lenni - akkor is szerettem, most pedig még jobban -, s azt gondoltam: miért ne csináljam? És végül is bejött.

■ A cég profilja is szerepet játszott ebben? Vagy mondjuk kávéfőzőt is szívesen értékesített volna?

- Mint épületgépész kötődöm az építőiparhoz, így igen, fontos volt, hogy olyan céghez kerüljek, aminek köze van hozzá. Nem, kávéfőzőt nem árultam volna, de mást sem.

■ Értékesítőként kezdett, ez azt jelenti, hogy minden lépcsőfokot végigjárt a cégnél?

- Végül is, mondhatjuk. Négyen voltunk, amikor kezdtem: az ügyvezető, egy raktáros, egy adminisztratív munkaerő és én. Mint értékesítő, a raktárba is bejártam, s bizony, ha a raktáros szabadságon volt, fölültem a targoncára, és én adtam ki az árut. Nagyon élveztem. Aztán az ügyvezetőt egy másik váltotta, majd vele is szerződést bontottak, és akkor következtem én. 1993. április elsejétől vagyok a cég vezetője. Amikor átvettem, még mindig csak négyen voltunk. Egyből elkezdtem fejleszteni a létszámot, felvettem embereket mindenhová, ahova kellett. Nem volt egyszerű, mert hamar rájöttem, hogy nem tudom, mint vezető, mit kell csinálnom. És elkezdtem tanulni. Így lehettem csak eredményes.

■ Végül is egy szakmaközeli cég vezetője lett, de hogyan lett önből pont épületgépész?

- Annak idején nagyon szerettem volna építész lenni, de láttam, hogy az építészek megszakadnak a rajzolásban. Én pedig nem nagyon szerettem rajzolni. Kerestem egy olyan szakmát, aminek azért van köze az építészethez - fűtés, légtechnika, szellőzés, vízgépészet tartozik ehhez a szakterülethez -, és nem kell olyan sokat rajzolni. Így ide jelentkeztem, és felvettek egyből. Mindig műszaki irányultságú voltam, és mindig mindenből kitűnő voltam.

■ Sportolóknál nem tipikus az ennyire tudatos pályaválasztás.

- Nekem nem volt életcélom a sport. Nagyon szerettem röplabdázni, és azt gondoltam, kipróbálom, mit lehet sportolóként csinálni. Jó is volt, meg rossz is. A MAFC-ban végig röplabdáztam az egyetemi öt évet, és megkerestek NB I-es csapatok, hogy menjek oda. A legjobb fizetésem volt, amikor kezdtem, a többi végzős hallgatóhoz képest. Ez is motiváció volt: nem kell igazán dolgozni, játszhatok, azt csinálom, amit szeretek, és még jó pénzt is keresek vele. De két év alatt elment mellettem a piac, már nem én voltam a legjobban kereső mérnök. Akkor megértettem, hogy vissza kell mennem a mérnöki pályára.

■ Most megint a MAFC-ban játszik.

- De már csak csereként. Magyarországon tudnék még, ha nem is a csúcson, de jó helyen lenni, de nekem sokkal többet jelent a családom, a gyerekeim, a munkám, mint a röplabda. A röplabda kedvtelés. Annyit áldozok rá, amennyi nem megy a többi kárára. Cserejátékos vagyok, és lelkileg is támogatom a csapatot. Nem sporttanácsokkal, hanem a cégvezetésben szerzett tapasztalataimmal.

■ Ha napi tíz órát dolgozik, mellette még sportol is, hogyan jut ideje a családra?

- Nagyon egyszerű. Nem nappal dolgozom le az egészet, hanem egy részét hajnalban. Négykor kelek, de már este tízkor lefekszem. Négytől hatig, fél hétig dolgozom, aztán futok egyet, és jövök be, vagy megyek arra a programra, amit szerveztem, délután pedig öt-fél hat felé végzek. A délután és az este a gyerekeké, és a hétvége is a családé.

■ Elég a hat óra alvás?

- Világéletemben ennyit aludtam, csak át kellett állnom egy új időbeosztásra. Régebben éjfélig dolgoztam, és aludtam hatig. Aztán nem bírtam. Azt mondják, és valószínűleg így is van, hogy az éjfél előtti alvás az igazi. Átálltam, és bejött.

■ Emellett jut még más kedvtelésre ideje?

- Horgászom, bár most kevésbé hódolok neki, de a kisfiam már hét és fél éves, a kislányom hat, és most velük fogok horgászni. Olvasni is nagyon szeretek. A filmeket is, van egy óriási DVD-gyűjteményem. De hát nekem az igazi hobbim a családom és a munkám.