A minap kihirdették, hogy meghallgatásra talált az SZDSZ-es Pető Iván javaslata, s kaptak még egy évet a cégek és a kényszerfoglalkoztatók arra, hogy rendbe tegyék papírjaikat.

Az aktuális kérdés ebben a pillanatban az, hogy a munkaügyi kormányzat magának is időt adott-e arra, hogy alaposabban átgondolja ennek a nagyon sokakat érintő, kényes kérdésnek a differenciált és finom kezelését. Mint ahogyan erről egy hónappal ezelőtt a „Kényszerfoglalkoztatók és kényszerfoglalkoztatottak rettegjetek!” című cikkünkben írtunk, a foglalkoztatás ma már üldözött formái és technikái nem véletlenül alakultak ki az elmúlt másfél évtizedben. A mai megítélés szerint adóelkerülésként számon tartott, számlázással megoldott foglalkoztatási formák ugyanis nem azért vannak jelen, mégpedig tömeges méretekben a magyar gazdaságban (de megkockáztatom, hogy az államigazgatásban, közszférában is), mert az a „haszonleső, pénzéhez kapitalista”, vállalkozó minél nagyobb haszonra akar szert tenni, s ezért kiszipolyozza, kényszerhelyzetben tartja a munkáját bármilyen feltételekkel eladni kényszerülő egyszeri embert.

A banki és a köztisztviselői (adópénzekből, tehát a költségvetésből fizetést kapók) szektoron kívül alig van olyan szegmense a társadalomnak, ahol keresztbe-kasul ne járná át a foglalkoztatást a számlázással kombinált minimálbér, illetve csak a számlázással megoldott alvállalkozói, vállalkozói munkakapcsolat. Sok olyan trauma érte a gazdaságot (privatizáció, a mezőgazdaság összeomlása stb.) amely tömegesen tette kényszervállalkozókká az embereket. Nem beszélve azokról a törvényekről, amelyek mindezt szentesítették is (például az egyéni vállalkozók, a mezőgazdasági őstermelők stb. kötelesek voltak magukat bejelenteni munkavállalóként). A hatalmas bérterhek kifizetése után maradó nettó jövedelmek nem voltak soha versenyben a vállalkozóként rövid távon megélhető jövedelmekkel. (Ez is szabályozási kérdés.)

Az embereket egyszer csak bűnössé tenni azért, mert a meglevő lehetőségekből a számukra legelőnyösebb megoldásokkal éltek, mégpedig törvények által megtűrve, s valóban meg akartak élni? S a bűnösen alacsony bérek helyett, ha egyáltalán találtak volna kevés pénzért is alkalmazotti munkát, a kockázatosabb, nehezebb, sokkal több munkával, költséggel, kényelmetlenséggel járó, ám nagyobb jövedelem megélésére lehetőséget adó megoldásokat választották?

A sok embernek munkát, megélhetést adó vállalkozásokat egyszer csak bűnössé tenni azért, mert a tömegesen kialakult alvállalkozói, munkáltatói szokásokat átvették, avval tervezték meg bevételeiket, kiadásaikat, cégüket, infrastruktúrájukat? S az átlagosan borzasztóan kicsi nyereséghányaddal és súlyos likviditási gondokkal, forráshiánnyal küszködőket arra kényszeríteni, hogy egyik-napról a másikra drasztikusan emeljék meg kiadásaikat a világon egyedülállóan magas bérterhekkel? Ami egyenlő a tönkremenetellel.

Természetesen nem a valóban adóelkerüléssel nyerészkedők, a zavarosban halászók, a feketén foglalkoztatók pártján állunk. Azokat igenis el kell kapni, akik kihasználják, kiszipolyozzák a kiszolgáltatott embereket. Csak a szürke zónában (melyet szürkévé tett a múlt) lévő, nem kifejezetten csalási szándékkal ott tartózkodók érdekében szólunk, s differenciált kezelését, megítélést kérjük a problémának. Az pedig nem megy a gazdaság súlyos egyensúlyi problémáinak párhuzamos megoldása nélkül. Az európai átlaghoz közelítő bérek eléréséhez bizonyosan sok más gazdasági tényező együtt állását is meg kellene oldani. A színlelt szerződések megszüntetésén kívül.