Nem az együttműködésünkről, az egymásért, nemzetért kiállásunkról vagyunk híresek, mi magyarok a világban. A saját, egyéni érdekek mindenek elé helyezése azonban a sport világában sokkal szembetűnőbb, s megbocsáthatatlanabb, mint bármilyen más színterén az életnek.

A szerencsétlenül járt olimpikonnal, mint ahogyan azt már biztosan tudjuk, a következők történtek. Szerette volna az aranyérmét ünnepelni. Tele volt feszültséggel, kirobbanó életörömmel, a lazítás lehetősége kartávolságra volt tőle, amikor elvitték egy kalitkába, meztelenre vetkőztették, s vizeletet kellett magából kisajtolnia több ember szeme előtt. Állítólag megfogdosták nemi szervét, hátha bele van építve valami vizelet-visszatartó kütyü, benyúltak a végbelébe is, mert sokan akarták már onnan is megmanipulálni a végeredményt. Hajnal háromig kínlódott, de csak harmadát produkálta az előírt mennyiségnek. A hatalmas izomkolosszus állítólag felbőszült állapotba került ettől a megalázó tortúrától, s mivel úgy tájékoztatták, hogy büntetést kap (nem aranyérem-megfosztást), inkább vállalta, s elhagyta a helyszínt.

Az Athénban tartózkodó magyar sportvezetőink a jogszabályok értelmezésébe merültek és kapaszkodtak. Schmitt Pál a Nap Tévének adott interjújában kínosan ragaszkodott a NOB jogszabályainak szövegéhez, s többször hangsúlyozta, hogy „szabály, az szabály”. Doppinggyanúnak minősül az is, ha valaki keveset pisil. S véleményében kivehető álláspontja szerint nagyon helyesen tette fő munkáltatója, karrierjének biztosítója, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, hogy mereven alkalmazta a jogszabályt, s még az olimpiai faluból is kitiltotta nemzetünk büszkeségét, a kiváló atlétát.

Civil, sportszerető emberek véleménye szerint a magyar sportvezetésnek ott kellett volna a vizeletkiszipolyozó fülke előtt, keresztbe feküdniük egész éjszaka és hajnal, hogy magyar sportolónk ne kövessen el semmi végzeteset, feltéve, hogy ők is tisztába voltak a szabályokkal. Nevezetesen azzal, hogy egyharmad vizelet elég ugyan arra, hogy bebizonyosodjon a doppingolás ténye vagy hiánya, de nem elég ahhoz, hogy a szigorú jogszabály-értelmezések szerint megtarthassa sportolónk és a magyar nemzet az aranyérmet.

Hol voltak ők akkor, amikor elvitték aranyérmesünket a jóindulattal bürokratának, rosszindulatúan személyiségtorzultaknak nevezhető vizsgálóbiztosok? Holott tudták, hogy névtelen feljelentés miatt dobóatlétáinkat az elmúlt évben váratlanabbnál váratlanabb helyzetekben zaklatták doppingvizsgálattal. Tehát nagy valószínűséggel hatalmas, nehéz ellenőrzésre számíthat aranyérmesünk. Nem kellett volna erre felkészülni, illetve felkészíteni őt pszichésen?

Ugyan már! A felelősség felvállalását számon kérni tőlük, akik a magyar állam és a szponzorok pénzén élvezik az olimpiai levegőt? A legkevésbé emberinek nevezhető magatartásformát választották vezetőjükkel, Schmitt Pállal az élen: mint akik ezért egyáltalán nem vonhatók felelősségre, hangosan, egyszerre mutogatnak Fazekas Róbertre, az egyedül hibáztatható, felelőtlen emberre, aki ilyen szégyenbe hozta magát és a magyar sportot. Talán Gyulai István a kivétel?

Az embernek felfordul a gyomra.

Ön mit gondol?