Azt hittük, a választások embereket őrjítő, negatív ösztönöket előhívó, rossz lelkületet okozó hangvétele után csak jobb jöhet. Reméltük, hogy a politikai ellenfelek, már mondhatom: ellenségek a választási ciklus négy évében az ország vezetésével, a helyzet jobbításával, az uniós felkészüléssel, minél jobb pozíciónk kiharcolásával fognak törődni, természetesen egy-két összecsapással fűszerezve a parlamentben. Ehelyett mi történik? Olyan, állandóan támadásban lévő ellenzék diktálja a napi politikai eseményeket, beleerőltetve saját vágányába az erre fel nem készült, gyámoltalan kormányt és orránál fogva vezetve a médiát, amilyet eddig ebben az országban még nem láttunk. Nem kímélnek embert, ügyet, jelent és jövőt, ha napi politikai érdekeik érvényesítéséről van szó. Már semmi sem szent, semmi sem drága. Megtörtént már az erkölcsileg legsúlyosabb is: volt miniszterelnökünk külföldön hazája demokráciáját ítéltette el. Látszólag semmi baj nem lesz belőle. Ám országunk politikai és gazdasági megítélésében óriási károkat okozott. Következményei közvetlenül nem mérhetők, de beláthatatlanok.

Szabadon, következmények nélkül vádolnak meg embereket, cégeket, szítanak gyűlöletet csoportok, emberek, funkcionáriusok, szervezetek, külföldiek, tőkések stb. ellen. Védekezésbe kényszerítik a kormányt, minisztereket, bárkiket, akik éppen az útjukba akadnak. S a kormány védekezik, a miniszter magyarázkodik. Próbálják magukról lemosni a sarat. A botránytaktika tehát beválik. Vádolnak, mindegy, hogy milyen ügyben, van-e rá bizonyítékuk, vagy csak úgy mondják. Állíthatnak bárkiről bármit, bizonyíték nélkül vagy bizonyítéknak látszó tényekkel, megtehetik, mert politikusok; s egyet csettintenek, újságírók hada rohan azonnal, és jegyzeteli, továbbadja országnak-világnak, kommentár nélkül, ellenőrizetlenül, felkészületlenül, amit kiejtenek a szájukon.

A védekezésre kényszerített ellenfél pedig már legyőzetett. Aki támad, az van jobb pozícióban. Aki védekezik, pszichológiai hátrányba kerül. A kormány megvádolt szereplői azonnal belehelyezkednek a gyengék pozíciójába, s a tisztességüket hangoztatva kerülnek egyre rosszabb helyzetbe. Helyzetüket csak rontja, hogy valóban elügyetlenkedtek egy-két dolgot, emiatt lelkiismeret-furdalásuk van, s még oda is tartják az arcukat az ütésekhez.

Nem így reagálnak viszont a gazdaság megvádolt szereplői. Legyenek azok multinacionális cégek vagy hazaiak. Nehezen szokták már meg azt is, hogy a félreértelmezett médiatörvény kapcsán ma Magyarországon üzleti vállalkozás nevét nyilvánosan csak akkor említik, ha állami tulajdonhoz köthető, vagy ha botrányba keveredik. Máskülönben reklámkategóriának minősül, s büntethető érte minden műsor (megjegyzem: ezért nincs valamirevaló gazdasági műsor a tévékben). Adjanak akár 100 milliókat árvízkárosultaknak, nevük a hír kapcsán akkor sem érdemesül említésre.

Ám mindent meg lehet tenni velük, ha a politikusok hatalmi harcának eszközeivé válnak.

Az Oktatási Minisztériumban kipattant, korrupciógyanúval illetett ügyek kapcsán két perc alatt meghurcolták az Elender és a Cisco Systems nevét. Egy másodpercig nem gondolkodott rajta a média, a politikus, hogy mégsem kellene egy cégnek üzleti hátrányokat okozni nevének meghurcolásával addig, amíg be nem bizonyosodik – esetleg bírósági végzés által – vétkességük. Nekik nem került semmibe. Az ügy kapcsán negatív színezetben említett cégeknek viszont óriási károkat okozhatott, amely nemcsak üzleti jó hírnevük megsértésében, hanem konkrét üzletkötéseikben is realizálódhat. A vádak elhangzottak, a negatív megítélés beült az emberek tudatába, s hiába jött utána Magyar Bálint, aki védekező hangvételben esetleg csendesen megemlítette, hogy a Cisco 100 milliós nagyságrendben adományozott az oktatásnak, nem pedig elvett, az Elender pedig hétvégi konferenciára hívta meg a kormány képviselőit, s természetesen szállást és ellátást is biztosított nekik, mint ahogyan azt minden konferencián minden előadónak, vendégnek szokták nyújtani. Ki hallja ezt már meg? A jó hír nem hír. A botrány csak addig érdekes, amíg feldobják. A sajtó eme reflexének természetéről igencsak sokat tudnak a botránykeltők, mert elég sokszor használják.

Szász Károly megveretése kapcsán ugyancsak két pillanat alatt, ellenőrizetlenül kürtölte szét a sajtó, és a politikusok rögtön felkorbácsolták a politikai indulatokat, hogy Szász Károly úgy véli, a Pannonplast-ügy van megverettetése hátterében. Iziben előkerítettek még egy céget, az Autópálya Rt.-t, amely állami tulajdonú, és „érintve van” a dologban. Ebben az esetben sem volt senkinek lelkiismeret-furdalása, hátha alaptalanul okoznak üzletihírnév-rontást és üzleti hátrányokat két nagy vállalatnak, s azok tulajdonosainak.

A kórháztörvény ürügyén dúló vitának volt egy konszolidált, megegyezéses szakasza, ám később, valószínűleg politikai parancsra, beerősítettek a törvényt ellenzők, s gyorsan megmásították véleményüket a szakmát képviselők; ma pedig már nem látszanak a távlatok. Szinte uszító mondatok hangzottak-hangzanak el nap-mint nap rádióban, televízióban újságokban a multinacionális nagytőke ellen. Egyik kereskedelmi rádiónkban például Mikola István és Cser Ágnes konkrét érvek helyett a multinacionális tőke természetével ijesztgette a hallgatóságot. Állítván, hogy a profitéhes nagytőke tönkreteszi az egészségügyet, megnyomorítja az orvosokat, csak nagyon sok pénzért gyógyítja az embereket, ily módon csak a gazdagodhat. A demagógia veszélyes magaslataira másztak fel szinte hisztérikus nyilatkozataikban egyes politikusok. Megtehették, megtették. A következmények pedig senkit nem érdekelnek. A szó viszont megragad az emberek tudatában. Amit az előző rendszer sulykolt a kapitalista, tőkeéhes, profitcentrikus kizsákmányolóról – s amit a rendszerváltó kormányok több-kevesebb sikerrel már-már módosítottak, s elfogadtatták a tőkét mint a megváltozott világ törvényszerűségét, a piacgazdaságot s annak szereplőit –, azt egy csapásra visszahozták a kórháztörvény ellenzői.

A multinacionális tőke ismét megtámadtatott. Nem védekezett, nem mondta, hogy a világon mindenütt jól beleilleszkedett a gyógyítószektorba, hogy nem akar ő senkinek rosszat, nem akarja zsebre tenni a tb-pénzeket, merthogy nem is tudná, és a törvények szerint maradna az ingyenes egészségügyi ellátás. Egyáltalán nem magyarázkodik.

Hallgat, szemlélődik, és dönt. Nem megy neki a politikusoknak, nem vall színt politikai hovatartozása felől, mert az üzleti szektor nem politizál. A világon mindenütt a mindenkori hatalommal való jó viszony az érdeke. Ezért nem is nyilatkozik. Csomagol, és elmegy. Vagy be sem teszi a lábát.

Bizonytalan pénzügypolitikával fémjelzett gazdaságba, ahol a politikusoknak bármilyen pillanatban ki van szolgáltatva az üzleti szektor, józan ésszel megáldott befektető nem rak és nem tart egy fillért sem.

Szóljon hozzá!