kép: SXC

Az ellenőrzésen és döntési jogon kívül azonban van egy módszer, amely szükség esetén már az első tőkeemelés előtt csökkenteni tudja a befektetés kockázatát. Nézzünk meg két leegyszerűsített, kitalált befektetést, amelyek csak egyetlen elemben térnek el egymástól. A befektető mindkét cég növekedését 150 millió forint összeggel, tőkeemelés formájában finanszírozza. Mindkét vállalat új terméket kíván elterjeszteni a piacon, és az ehhez szükséges eszközállományt és munkaerőt kívánja biztosítani. A termék bevezetése a piacra gyártási, logisztikai, marketing- és egyéb költségekkel együtt mindkét esetben közel 100 millió forintba kerül, a további terjeszkedés pedig megközelítőleg 50 millió forintba. Az üzleti terv alapján a befektetett összegnek köszönhetően a cég a befektető kiszállása után stabil növekedési pályára állhat.

Az egyetlen különbség, hogy míg az első cégben a befektető egyszerre emel 150 millió forintot, addig a másodikban két ütemben, először 100, majd 50 millió forinttal emeli a vállalat tőkéjét. Az első cég így azonnal 150 millió forinttal kezdheti az 5 évre tervezett befektetési időszakot, a befektetett összeget lehetőleg a tervek szerint beosztva. Mint minden befektetésnél, itt is megvan az a kockázat, hogy a termék bevezetése nem vagy nem azonnal lesz sikeres. Nem megfelelően van kommunikálva, nem érdekli a célközönséget, vagy egyszerűen a versenytársak kínálata jobbnak bizonyul – hívja fel a figyelmet a Széchenyi Tőkealapkezelő legfrissebb blogbejegyzése.

Miután a cég elköltötte a 100 millió forintot, és nem sikerült elérni a kívánt piaci eredményeket, nem marad más választása, mint a további terjeszkedésre felhasznált összeget megpróbálja a lehető leghatékonyabban a bevezetésre vagy további fejlesztésre fordítani. Bár ilyenkor a befektetőnek van beleszólási joga a döntésbe, az azonnali sikeres kiszállás alacsony esélye miatt valószínűleg inkább a további 50 millió forintos összeg további felhasználása mellett kell döntenie, bízva a megváltoztatott terv sikerességében. Ha a terv elbukik, az azt jelenti, hogy a cég növekedési terve nem volt képes kitermelni a teljes befektetett összeget, azaz azt más formában kell előteremteni.

A második cég a termék bevezetésénél 100 millió forinttal gazdálkodik, és csak abban az esetben jut hozzá az 50 millió forinthoz, hogy teljesít bizonyos feltételeket. Ezt egyébként az SZTA esetében a nyilvános term sheet rögzíti, amely természetesen az adott cégre szabottan kerül aláírásra. Ha a cég probléma nélkül teljesíti az elvárásokat, és sikeresen bevezeti a terméket, a további 50 millió forint átutalásának nincs akadálya. Azonban ha a 100 millió forint az első cég esetéhez hasonlóan sikertelenül végződik, az alap nem köteles a cég rendelkezésére bocsátani a második ütemű befektetés összegét. A helyzet elemzése után eldöntheti, hogy kockáztatja-e a második összeget, vagy úgy látja, hogy további 50 millió forint sem képes helyreállítani a cég működését, beindítani a tervezett értékesítést.

A korai vagy egyösszegű tőkeemelésnek van még egy buktatója, amelyet az alapítók viselnek akkor, ha ők akarják a befektetőt kivásárolni: ha korán kap sok tőkét a társaság, akkor az értékesítésnél is a teljes összegre kell számítani a hozamot, míg szakaszolás esetén az egyes szakaszok olcsóbbá válnak a rövidebb „futamidő” miatt.

A két példa jól mutatja, hogy a többlépcsős befektetés csökkenti a teljes összeg leírásának kockázatát, ami akár az elvárt hozam értékében is megjelenhet. Természetesen vannak olyan jellegű befektetések, ahol nem érdemes több ütemet beiktatni, ugyanis a növekedéshez szükséges összeg jelentős többségét egy nagyobb beruházásra vagy egyszerre kívánja elkölteni a cég. Ilyenkor a kockázat adott. Ezt a befektető a tőkeemelést megelőző felmérések, átvilágítások, illetve tárgyalások alapján méri fel, és ez alapján is határozza meg a teljesíthető, illetve elvárt hozamot.