Ünnepeken viselik a matyót

2016. január 05. kedd - 18:30 / piacesprofit.hu
  •    

Hagyományőrzők gondoskodnak arról, hogy a népművészet ne vesszen ki. Az egyik leghíresebb hímzés Matyóföldön alakult ki. A színes rózsamotívumokról könnyen felismerhető ruhákat ma már csak évi néhány alkalommal, a nagyobb nemzeti ünnepeken és a templomi körmeneteken veszik föl. A mezőkövesdi népművészeti boltban is inkább a turisták vásárolnak.

Egykor a matyó társadalom elvárta, hogy mire egy lányt kiházasítanak, meglegyen a tulipános ládájában öt rend hétköznapi és öt rend ünnepi ruha. A XIX. század végén megszokott volt, hogy egy család akár 8 gyermeket is vállalt, ezért nem meglepő, hogy a szülők szinte teljes vagyonukat erre a kötelezettségre áldozták. Minél gazdagabban díszítettek egy ruhát, a tulajdonosát annál gazdagabbnak tartották. Mindezt azokban az időkben, amikor egy átlagos ház csupán három helyiségből állott: kamrából, konyhából és tisztaszobából. A férfiak kinn a csűrben aludtak, a menyek pedig a kamrában. Csak a gazdasszony hajthatta álomra a fejét a szobában.

él még a matyó

Kép: PP, Fotó: Kóré Károly

Egy férfi ünnepi viseletéhez tartozott a bő gatya, a surc (kötény), a lobogóing és a kalap. Az ingujj körmérete a csuklónál akár a 150 centimétert is elérhette. A legények ezt jól kihasználták, ha verekedésre kényszerültek: a gazdagon hímzett ruhadarabon a minták meglehetősen kemények voltak, pláne, ha az inget be is vizezték. Hogy a csinos ing ne lógjon a levesbe, étkezésnél egyszerűen hátracsapták. Ma már kevesen vásárolnak ilyen viseletet, ugyanis csak a kötény ára 60 ezer forint. Az ugyancsak drága asztalterítők jobban fogynak, hiszen azok állandó díszei lehetnek egy modernen berendezett lakásban is. A népművészek egyébként már a múlt században is alkalmazkodtak a piaci elvárásokhoz: megrendelésre bármilyen színváltozatban elkészítették a hímzett terítőket és felöltőket. A hagyományos matyó színösszeállításban a bordó és piros szín dominált, de ha egy vásárló azt igényelte, akár citromsárgán vagy lilán pompázó hímzést is kérhetett.

Akinek igénye lenne, pénze nincs rá
Japánba, Amerikába és Európán belül mindenfelé szállított már bútorokat Kovács Szabolcs mezőkövesdi népi iparművész. Az asztalosmester házi műhelyében hagyományos matyó asztalok, székek, tulipános ládák és szekrények készülnek évszázados technológiával. A modern bútorgyártók a népművészet mestere címmel is kitüntetett alkotó életét megnehezítik, ugyanis manapság már csak a kifejezetten igényes vásárlói rétegtől kap megrendeléseket. Ezt nemcsak a divat változása magyarázza, hanem az árszabás is: egy népies asztal ára 150 ezer forint, miközben egy pozdorjából készült hasonló méretben akár 15-20 ezerért is megkapható.

Egy népviselet természetesen csak akkor értékes, ha az teljes egészében kézi munkában készült. A kézi és a gépi hímzés könnyen megkülönböztethető: előbbi ugyanis sokkal domborúbb hatású, utóbbi jobban belesimul az anyagba. Egy surc elkészítése több hetet is igénybe vehet. Sokan összetévesztik a matyó és kalocsai motívumokat, pedig azok merőben eltérnek egymástól. A matyók nagy rózsákkal díszítenek, a kalocsairól pedig ritkán hiányozhat a paprika.

Lukácsné Lengyel Erzsébet hímzőművész lapunknak elmondta: manapság már nem minden anyag szerezhető be, amelyet egykor a mesterek használtak, ezért azokat helyettesíteni kell. Ez nem feltétlenül probléma, hiszen régen is természetes, bár a mainál lassabb jelenség volt a divat fejlődése, mint ahogy a felhasznált anyagok változása is.

„Ma a szoknyákat kartonanyagból készítjük, de a minták ugyanazok maradtak, mint 100-150 évvel ezelőtt. Régen csak a hétköznapi viseletet varrták kartonból, az ünnepélyesebb ruhákat többek között brokátselyemből vagy gyapjúból. Gyapjú ma is kapható, csak már nagyon drágán” – mondta a szakértő a Piac&Profitnak.

Egykor csillogó gyöngyöket és fémes hatású díszítéseket is varrtak az öltözetekre, melyek jelentős költséggel jártak. Az anyagot a felvidéki szlovákoktól vásárolták, akik a kereslet-kínálat törvényét kihasználva jelentősen srófoltak az árakon. Innen származik a ma is gyakran hallható mondás: „Hadd korogjon, csak ragyogjon.” Ez olyan mértékű társadalmi problémát okozott, hogy a végén az egyház lépett közbe: 1925-ben megrendezték a híres ragyogóégetést: a templom előtt mindenkinek le kellett ezeket szednie, és a máglyára kellett dobnia. Aki erre nem volt hajlandó, nem engedték be a misére. Erre emlékeznek ma a népi hímzők és ruhavarrók, hogy már szigorúan ragyogó nélküli ruhákat készítenek. Természetesen a méregdrága díszek helyét is kitöltik, rendszerint hímzéssel.

K.