A terrorizmus mint informatikai kihívás

2002. május 21. kedd - 15:36 / PP Online
  •    

A terrorizmus egyre inkább a net-hadviseléssé válik - állítja Tamás Pál szociológus. A tanulmány szerzője szerint a net hadbalépése terroristátől és anti-terroristától egyaránt nagyobb rugalmasságot követel meg. S nem is eredménytelenül…

A new yorki-washingtoni támadásokról sokfajtaképpen lehet írni. Leszedhetem a Hálóról a szemtanú-jelentéseket. S akkor nincs tovább. Ott a szenvedés minden lehetséges változata, s mindez persze high-tech megoldásokban. Az NBC multimédia site-ján (www.msnbc.com) választhatok fotók között és a klikkel kiválasztott személy videón elõadja, mi történt vele. Meghallgathatom egy másik helyen azok rokonait, akik hozzátartozói az elrabolt s élõ bombává változtatott repülõgépek fedélzetérõl, tulajdonképpen már majdnem a másvilágból még beszéltek velük. Rendelhetek fényképeket (persze már pénzért), 1 méteres feloldással készült ûrfotókat a Pentagon és a Dél-Manhattan mai állapotáról – a füstfelhõ különbözõ konfigurációival. A flightexplorer-en (www.flightexplorer. com) nyomon követhetem az egyik Bostonból eltérített gép útját – a város Logan Repülõterérõl a new yorki becsapódásig. S ha még ez sem lenne elég, mert az egyik repülõgépelterítõnek véletlenül (?) Bostonban maradt a csomagja, mert a földi személyzet tévedésbõl nem juttatta fel a gépre, megismerkedhetünk annak leltárával is. A részletekre nem, de a Koránra és valami repülõgépvezetési kódkönyvre azért emlékszem.
A multimédia, úgy veszem észre, most furcsa módon elembertelenít, színes apró (álló és mozgó) képek sorozatává alakítja a rémületet. Kifejezetten fantázia kell ahhoz, hogy rájöjjünk, ezek élõ emberek, a maguk saját sokkjával, égési sebeivel vagy csonttöréseivel, elvesztett vagy megnyomorított szeretteivel.
A szöveges testimonyk-kal már többet tudok kezdeni. Bennem különösen két szemtanú maradt meg. Az egyik valamilyen segédtisztviselõ, aki természetesen semmit nem tud semmirõl, mûszakváltáskor ott vár a liftnél a World Trade Center alagsorában. A lift persze sokáig nem jön, azután mégis, s a kinyíló ajtóból kitámolyog egy agyonégett élõhalott, aki valahogy a folyosón azért fenn eljutott a menekülés ajtajáig. (A World Trade Center honlapjai – nem meglepetés – nem mûködnek. A worldtradecenter.com-on fekete oldalon a Vöröskereszt egy linkjén és online pénzfelajánlón kívül mást nem találtam. A www.wtca.org helyen semmi sincs.)
Vagy ott egy orvos beszámolója New Yorkból arról, hogy odavezénylik, felállítják az utcasarkon az elsõsegélyhelyet. Rengeteg egészségügyi toporog ott (állítólag a városból 450 orvost rendeltek oda), s várják, hogy a WTC romjai alól, vagy a szomszédos épületekbõl kitámolyogjanak a segítségre szorulók. S õk nem tudnak mit csinálni, mert nem romeltakarítók és a romok alól két órán át senki sem jön ki. Nincs kinek segíteni.
De elkezdhetünk egy másik vonalon mûködni, s akkor arra leszünk kíváncsiak, mibõl lehet egyáltalán rekonstruálni, hogy mi is történt. S azt persze tudjuk, hogy minden nyom, már ami egyáltalán maradt, informatikai rendszereken keresztül közvetített. Maga az esemény a legújabb terrorizmuselméleti osztályzások szerint igazán csak low-tech történet, nincs benne cybertámadás, biologiai vagy atomfegyver. Nem az ipari civilizáció idegközpontjaira, hanem a szimbolikus helyekre koncentrál – szokatlanul sok vérrel. Viszont high-tech mindaz, ami körülveszi, s nem is igazán az állami elhárítás munkájában – az ugyanis paralizált, akár van (lenne) technológiája, akár nem. Hanem egy technológiailag tudatos társadalom egyszerûen használja azokat az eszközöket, amelyek ott vannak körülötte, amelyek talán eddig életének részei – s most többnyire halálának hírhozói lesznek. Mobilok a romok alatt, a repülõkben. Fényképezõgépek, kamerák “amatõr” kezekben, amikor a tévé még nincs a helyszínen. S a pánik is technológiai. Nálunk, legalábbis gyerekkoromban, ha valaki háborúról, fenyegetésrõl beszélt, akkor a szomszédok erre – mit tehettek volna – rögtön sóért, gyufáért álltak sorba. Az amerikaiak benzint “spájzolnak”.
Mindezek fölött kis színeshírként, vagy informatikai PR-anyagként napirendre is térhetnénk, ha nem lenne itt valami fontosabb. Az infowarfare – az informatikai alapú hadviselés – kérdése. Ha több idõm lenne, most traktátumot irnék az infotársadalom terrorizmusáról (és persze anti-terrorista infomatikájáról is). Erre itt most természetesen nincs tér. De néhány megjegyzés talán idefér.
Valószínû, hogy az információs korszak átépítette a terrorista hadviselés eddigi stílusát, módszereit. Úgy tûnik számomra – a National Defense University, Virginia, a Santa Monica-i Rand Corporation és a West Point-i Katonai Akademia site-jainak rendszeres böngészõjeként, olvasójaként – miszerint a terrorizmus szervezetei, doktrínája, stratégiája és technológiája úgy változik, hogy végül amit megfigyelhetnének (kevésbé itt, ahol bármennyire is meglepõ volt az akció, alapjában hagyományosnak tûnik), azt „új terrorizmusnak” nevezhetjük. A legfontosabb változások a következõek:
– a terrorizmus akár tíz-tizenöt évvel ezelõtti változatai – nem is beszélve a korábbi szervezetekrõl – erõsen centralizáltak es hierarchizáltak voltak. Általában egy, vagy nagyon kevés vezetõ “erõs ember” köré rendezõdtek. Ma úgy tûnik, hogy e paternalisztikus vezetés helyén egyre inkább decentralizált hálózatok alakulnak ki. A “terrorizmusban utazó” politikai vállalkozók állandó nemzeti törzscsapatok helyett folyamatosan változó nemzetközi teamekben gondolkodnak. A mozgékony nemzetközi hálózatok kiépítéséhez a technológia rendelkezésre áll. Nem tudom, hogy az illegális hálózatok kulcsemberei a yuppiknál korábban lettek-é a mobil kommunikáció rabjaivá, de hogy azt igen hatékonyan használják, közismert (volt idõ, amikor a moszlim szponzorok jobb rendszerekkel látták el a csecsen lázadókat, mint amilyeneket ellenfeleik , az orosz reguláris csapatok használtak).
– doktrinális változások. Már korábban látszott és most a keddi amerikai támadássorozat egyértelmûen bizonyította, hogy egyes csoportok a “háborús paradigma” irányában mozognak – nagy objektumokat támadnak meg, majdnem frontális operációkat terveznek, hajtanak végre. Az információs operációk itt valószínûleg a hagyományos kommandó-operációkhoz mérten hasznosak lesznek. Itt és most maga a kommandó-operáció is médiahatásokat, tehát információs térnyerést szolgál. Ezenkívül, bár most ez a támadókat nem érdekelte, az információs hálózatok bénítása – akár mellesleg is – az infowarfare részévé válik (nem tudom, mi égett el végül a Pentagonban, de gondolom fontos hálózati központok is). Különösen nehéz lesz az anti-terrorista biztonsági tervezõk élete, ha az egyedi akciókról, hullámokban kivitelezett hálózatszerû akciókra térnek át a támadók
– Technológia. Azokkal a cyberwar fantáziákkal szemben, amelyek szerint a terroristák a világháló, vagy lokális, s akár mobil hálózatok megbénításában lennének érdekeltek, olvasmányaim azt sugallják, hogy a dolog inkább fordított. E hálózatok ugrásszerûen javítják a támadó konkrét mozgási lehetõségeit és logisztikáját általában is. Ezek nélkül számos akció már egyenesen kivitelezhetetlen lenne (s persze sok elemében a védekezés is megbénulna).
Mindebbõl következõen a terrorizmus egyre inkább net-hadviseléssé válik. Ha a közel-keleti radikális csoportok mûködését figyeljük, ez a váltás könnyen szembetûnik.
Végül két további mozgási irányt jeleznék.
Elõször. A hierarchiák lebomlása és velük szemben az életképesebb hálózati formák nagyobb térhez jutása nemcsak a rebellis csoportokra, hanem magára a hivatalosság, az állam velük szembeszálló szervezeteire is érvényes lesz. Így azután ott is a rugalmas hálózati megoldasok váltják fel a vertikális hierarchiák világát (legalábbis azokban a szervezetekben, amelyek itt széles értelemben vett anti-terrorista operációkban sikeresek szeretnének lenni).
Másodszor. Az infoátalakulás következõ fázisaiban a tudás jelenléte/hiánya, vagyis a “puha hatalomgyakorlás” különbözõ formái felértékelõdnek. Az “informácios operációk” és az imázsmegsemmisítõ akciók, illetve azok közömbösítése (a “perception management”) az info- hadviselés központi kérdéseivé válnak.
Tamás Pál