Kisemmizték a világ legfiatalabb országát a multik

Az osztrák születésű francia dokumentarista, Hubert Sauper neve nem ismeretlen a világ problémái iránt érzékeny nézők számára. Darwin rémálma (2004) című alkotását idehaza is vetítették. Abban Tanzániába látogatott el kamerájával, a Viktória-tóhoz, ahol a külföldiek által behozott -és nyugati szupermarketek számára tenyésztett- új ragadozóhalfajta szabályosan kiirtotta az őshonos fajokat. Az ügy mellékhatása: a halászatból élő helyi családok éhezőkké váltak.

Hasonlóan szomorú históriát dolgoz fel a We Come As Friends (Barátként érkeztünk). Éveken át hallottuk a Bush-ellenes megfigyelők érveként, hogy Irakba azért nyomult be Amerika, mert valójában a helyi olaj érdekli (nem pedig a terror elleni háború), míg a második szudáni polgárháborúba (1983-2005) nem avatkozik be. Mert ott nincs olaj.

A pontos válasz: nincs annyi olaj. De van. A déli területeken. Kína hamar föl is fedezte magának, amint elcsitultak a harcok. Az ázsiai nagyhatalom cégei elsőként telepedtek meg itt, felépítve olajkitermelő bázisaikat és olajfinomítóikat. Aztán jött Amerika.

Halljuk, hogy a washingtoni kongresszusban már arról szól a retorika, hogy Szudán Kína és Amerika összecsapásának emblematikus gyakorlóterepe. És két világvallásé is, hiszen a helyi összecsapásokat a muszlimok és keresztények közötti feszültségek is tüzelték.

Olajozottan megy a gyarmatosítás

Sauper szeret éveket tölteni egy-egy témával, többször ellátogatni a szóban forgó helyszínre. És ezúttal is jó szemmel pécézi ki a visszásságokat: a texasi keresztény hittérítők rákényszerítik az őslakosokat, hogy kezdjenek el öltözni (amikor a kisgyerekre ráadják a zoknik és a papucsot, az idegenszerű érzéstől úgy kezd nyüszíteni, mintha éppen injekciózásra várna), napelemes audio-masinát hoznak magukkal, ami Biblia-idézeteket szajkóz, az iskolában a tanárok megütik, a többi gyerek pedig kiközösíti és csúfolja azokat a nebulókat, akik hagyományos népviseletben jönnek az órára, és nem iskolai egyenruhában. "Ahhoz, hogy személyiség legyél, egyenruha kell", mondja a tanár.

Mi ragyog Észak-Dakotában és a Niger-deltában?

Elképesztő mennyiségű gázt, Magyarország éves fogyasztásának tízszeresét égetik el a kőolaj-kitermelők világszerte. A fáklyázás óriási környezeti károkat okoz, de még mindig jobb, mint ha a gázt egyszerűen a légkörbe engednék. A technológia ugyan rendelkezésre áll a probléma megoldásához, az akarat és a jogszabályok betartatása azonban sok esetben hiányzik.

Mintha a brit gyarmatosítást látnánk ismét.

Gazdasági értelemben is. Hiába mondja -Saupert kamerája láttára- Hilary Clinton egy afrikai tévécsatorna adásában, hogy Washington mindent megtesz azért, hogy a helyi lakosság is jól járjon az amerikai cégekkel kötött szerződésekkel. "Könnyű megjönni, lefizetni a vezetőket, kivenni az erőforrások, és elmenni. Ezt már láttuk a gyarmati időkben", mondta Hillary Clinton amerikai külügyminiszterként. "Jól akarunk keresni, de jót is akarunk cselekedni."

Pedig pontosan ez történik. A kínai olajkitermelők hamar összeszerelhető, golyóálló(!) gyárépületekben dolgoznak (Coca-Colát vedelnek és Star Warst néznek), a helyiekkel nem ismerkednek, s az irdatlan szeméthalmok láttán is flegmán megvonják a vállukat. "Az ő dolguk lenne eltakarítani", hangoztatják.

Erőforrás-átok

A harmadik világról szóló szakirodalom olvasói előtt nem ismeretlen a "resource course" fogalma. A szegény országokban ritkán van jó vége annak, ha értékes természeti erőforrásokra lelnek. Felüti fejét a korrupció, a gyilkosságok, a társadalmi feszültségek.

Csakhogy a fogalom félrevezető: az átok nem az erőforrásban van, hanem az emberi kapzsiságban. A harácsolók morálja a ludas.

Saupert szóra bírta egy őslakos csoport törzsfőnökét. Az angolul nemigen beszélő bácsit rábírták, hogy írjon alá egy szerződést a helyi minisztériummal és egy dallasi olajcéggel a törzs 60 000(!) hektáros földjének bérbe adásáról - amelyen aztán bioetanol-növényeket, a kozmetikai szerekhez szükséges pálmaolajat -pontosabban olajpálmafákat- termesztenének. Ez a hatalmas földet mindössze 75 000 szudáni fontért kapták meg, ami mai árfolyamon 3,2 millió forintnak felel meg (vagy 13 175 dollárnak).

Az interjú jogilag aligha mérvadó: nem tudni kényszerítették-e az öregurat, nyomást helyeztek-e rá, vagy a minisztériumi renoméval apelláltak, esetleg megtévesztették. (Egy öreg törzsfőnök aligha lehet képes egy bonyolult, sok oldalas, angol nyelvű szerződést megérteni.) De tény, hogy az aggastyánt végül kiközösítette a saját népe, mert kihúzta alóluk a földet.

Ezek a területeket nemcsak az olaj miatt kulcsfontosságúak: a Nílus környéke a Föld utolsó nagy agrárterepe, ahol a nyugati világ számára nagy mennyiségben termeszthetők az élelmiszernövények (az angol szakirodalom mindig bread basketként -kenyereskosárként- emlegeti az ilyen talajt).

Kitoloncoltakat is látunk a filmben. Ott voltak kénytelenek felhúzni bádogviskóikat, ahol nemrég még embereket temettek. "Ez a föld átkozott", mondják. És Damoklész kardjaként lóg felettük a végzet, hogy a kormány bármikor ki lakoltathatja őket innen is, ha megindul egy gyár építése.

Good Will

2011-ben a referendum lehetővé tette, hogy Dél-Szudán lakói megszavazzák maguknak az elszakadást és az önálló állam létrehozását. Megalakult a világ legfiatalabb országa.

A fejlesztéseket is cinikusan nézi Saupert. Egy pillanatra George Clooney is felbukkan a filmben, amint a nyugati tévék kamerái kereszttüzében mosolyogva látogat el Szudánban. (Ekkor kapott maláriát.) Millió dolláros mosolya köszönőviszonyban sincs azzal, amit Saupert eddig mutatott a filmben.

Az ENSZ kivezényelt békefenntartói is részegen bulizó bagázsként tűnnek fel. Az előző szudáni kormánynak is kijut a kritikából: elhangzik egy 4 milliárd dolláros összeg. Ennyit próbál az új vezetés visszaszerezni a korrupt ex-vezetőkből, mondván azt mind jogtalanul tették zsebre.

Az új áramhálózat avatási ünnepségén groteszk módon egy őslakos harcos randalírozik dárdájával. A biztonsági őrök eltávolítják. Bizarr jelenet.

A befejezés csúfos: Saupert -aki a film nagy részében főleg a keresztény lakossággal tart- egy katona videokamerájának felvételeit mutatja. A harcok újra kiújultak a Heglig-olajmezőn. Embereket öldökölnek a kamera előtt.

Dél-Szudán területének 10 %-át eladták külföldi befektetőknek. Bagóért. Népes embercsoportok váltak földönfútóvá és éhezővé.

Sauper ihletett légi képsorokkal közvetíti a táj fenségességét. Az egyik szudáni polgár így summázta a kialakult helyzetet: "Amikor Isten megteremtette Szudánt, felnevetett: milyen nagy terület, értelem nélkül, amely hasznosítani tudná". A szemfüles kínai és amerikai cégek pontosan látták ezt, és rámozdultak az üzleti lehetőségre.

Hamis mítosz Afrika újragyarmatosítása?

A Klímablog és a Piac&Profit hasábjain is írtunk arról, hogy gazdag országok és befektetési alapok hatalmas földterületeket vásárolnak fel Afrikában, hogy kielégítsék a nyugati világ növekvő élelmiszerigényeit, miközben Afrika éhezik. A legújabb vizsgálatok azonban némiképp megkérdőjelezik az agrárgyarmatosítás közkeletű hiedelmét.