Hogyan gyönyörködik Norman Foster?

2011. február 07. hétfő - 20:36 / Kriston László
  •    

Ha létezik sztárépítész, ő mindenképpen az. Nem csupán a 20. század legismertebb, futurisztikus épületeinek, sci-fibe illő üvegcsodáinak megálmodója, de a környezettudatos tervezés pionírja is egyben. Újabban a világ első karbonsemleges városa, a sivatag közepén épülő Masdar City kiötlőjeként tartják számon a brit Norman Fostert.

A 75 éves angol báróval, korunk egyik sztárépítészével a San Sebastián-i Filmfesztiválon találkoztunk a róla készült, költői hangulatú és szépségű dokumentumfilm díszvetítése alkalmából. Először is azt kérdeztük tőle, hogyan jutott el oda, hogy környezetkímélő megoldásokkal kísérletezzen. Úgy tűnik, a portréfilm címe is ezt hegyezi ki: „Mennyit nyom az épülete, Foster úr?”

– A kérdést Buckminster Fuller filozófus és reneszánsz ember szegezte nekem. Elültette bennem annak gondolatát, hogy minél kevesebb anyag felhasználásával kivitelezzek épületeket. De hogyan lehetséges ez anélkül, hogy ne dőljön össze a szerkezet? Elkezdtem vizsgálni a természetes képződményeket. A növények szárait és levélszerkezetét. Úgy láttam, a háromszögstruktúrák erős tartást biztosítanak. Ezekkel húsz százalékkal kevesebb anyagot kell felhasználnom a vasszerkezetre, mint a hagyományos épületeknél. A 2003 és 2006 között épült New York-i Hearst torony e módszerrel épült. Irodaházaim nagyobb belső tereibe fákat, növényeket is helyezek. Mára sikerült olyan megoldásokat kitalálnunk, hogy az energiahasználatot is csökkenteni tudjuk. Ilyen a szellőzés: a Swiss Re londoni székháza beereszti a kinti levegőt. A világítás egy részét szintén természetes forrásból fedezzük, nagy ablakfelületekkel, fényes plafonokkal, a falak színének kiválasztásával. A Reichstag 1999-ben épült üvegkupoláját is energiatakarékosnak terveztem.

“…az épület, amit létrehozok, szépséget ad a világnak, és megmozgatja az ember szellemiségét…”

■ A portréfilmből kitűnik, hogy termékeny elme. Fejében állandóan új formák víziói keringenek, és folyton rajzol. Honnan szerzi az inspirációt?

– Minden inspirál. Mindannyiunknak vannak álmai, a legtöbben a televízióból szedik őket. Én néha olyan dolgokat látok meg a világban, amiket mások nem. Gondoljon csak bele, az Eiffel-torony a maga korában, a 19. század végén megváltoztatta azt, ahogyan az emberek látják a világot.

■ Felülről tekintettek le a világra. Szakmailag melyik épülete volt a legnagyobb kihívás?

– A Hongkong and Shanghai Bank épülete – 1979 és 1986 között – Hongkongban. Több okból is. Ez volt az első felhőkarcoló, ami nem másolta le szolgaian az amerikai tornyok sémáját, és ez volt az első igazán magas épületem. Az sem utolsó tényező, hogy a készítése közben anyagi nehézségek merültek fel. De mégiscsak sikerült befejezni.

■ Saját kreativitásán túl mivel tartja vállalkozását a versenymezőny élén?

– Fiatalok foglalkoztatásával. Az alkalmazottak átlagéletkora 32 év. De a gazdasági válság miatt így is le kellett építeni állományunk egy részét. A recesszió előtt 1400 fővel működtünk.

■ A válság jól betett az építőiparnak…

– Nem egyértelműen. Azok a projektek álltak le, amelyek magántőkéből valósultak volna meg. Az állami finanszírozású beruházások általában haladnak tovább. Mint például a moszkvai Puskin Múzeum és környezete újjáépítése, könyvtárral, zenei központtal, miközben az én moszkvai és szentpétervári projektjeim meghiúsultak. Történelmi távlatban tekintve, az 1870-es évek és 1929 gazdasági válságát rendkívül nehezen vészelték át az emberek, akárcsak a 2008-as krízist. De e mélypontok után rendre nagy befektetéseket eszközöltek az infrastruktúrák kiépítésében: az 1870-es években átalakították Párizst, és létrejött a város, ahogy mai formájában ismerjük, 1929 után pedig felépült New Yorkban az Empire State Building – bár ezt még 1928-ban kezdték építeni – és a Chrysler Building, autópályákat, vasúthálózatokat építettek Amerika-szerte. Biztos vagyok benne, hogy ha tíz év múlva visszatekintünk a mára, hasonló eredményeket látunk majd. Most zajlik Kína rohamos átalakulása. Elég csak a nagy sebességű vasutat említeni, amellyel két nap alatt eljuthatunk mondjuk Londonból Pekingbe.

■ Nemcsak mérnöknek, hanem művésznek is tekinti magát, de nem hangoztatja.

– Mert ez az alap. Hogy az épület, amit létrehozok, szépséget ad a világnak, és megmozgatja az ember szellemiségét. Egy hídnak vagy épületnek sok szinten meg kell felelnie, de ha sikerül szimbólummá is válnia, s az emberek nemcsak azért mennek oda a Reichstaghoz, mert az a parlament, vagy a millau-i viadukthoz és a Temzén átívelő Millennium hídhoz, hogy átjussanak az egyik oldalról a másikra, hanem hogy gyönyörködjenek benne, akkor beteljesítettem azt, ami művészként a célom volt. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a gyönyörködés élménye hallatlanul fontos része az életünknek.

■ Mennyire szeret szerepelni? Vagy az a típus, aki elbújik a művei mögé?

– Amikor megkerestek a portréfilm ötletével, vonakodva mondtam igent. Inkább felsoroltam az összes dolgot, ami prioritást élvez nálam. A film csak a lista végén kullogott. De a feleségem nagyon ért ahhoz, hogyan bírjon rá engem bármire. A filmbe persze nem volt beleszólásom. Abba sem, milyen mondanivaló kerekedik ki belőle.

■ A néző számára kiderül, hogy hihetetlenül termékeny pályafutása mellett a magánéletében jó pár súlyos mélypontban volt része.

– Feleségem és üzlettársam 1989-ben elhunyt. Újraházasodtam, ismét elváltam, most a harmadik feleségemmel élek, aki spanyol. Évekkel ezelőtt az orvosok rákot állapítottak meg nálam. Három hónapot adtak nekem. Aztán szívinfarktust kaptam. De mindkettőt túléltem. Mi több, felépülésem után még a maratoni sífutáson is részt vettem néhányszor. Az egyik évben rossz kesztyűt húztam, és fagyás lett az eredménye.

■ Kiegyensúlyozott, boldog ember benyomását kelti, bár erről nem beszél a filmben. Miből töltekezik?

– A filmben ez szavak nélkül jön át. Azokban a pillanatokban, amikor vízre bocsátjuk a motoros játékhajót a kisfiammal, nyilvánvaló a néző számára, hogy csodás családom van és remek barátaim. Nagy örömöt lelek a munkámban, akárcsak egy jó bor, egy kellemes vacsora elfogyasztásában vagy a sok utazásban. Szerencsés embernek mondhatom magam, nagyon jó dolgom van.

Norman Foster
1935. június 1-jén született Reddishben, középosztálybeli családban. Tizenhat évesen abbahagyta tanulmányait, és Manchester városgazdálkodási hivatalában állt munkába. A katonai szolgálat után 1961-ben szerzett egyetemi diplomát. Az amerikai Yale Egyetemen volt ösztöndíjas, amikor megismerkedett leendő üzlettársával, Richard Rogersszel – aki később a párizsi Pompidou Központ tervezője lett –, és 1963-ban Team 4 néven megnyitották tervezőirodájukat Angliában. A négy üzlettárs közül csak az egyik, egy hölgy rendelkezett építészi engedéllyel. 1967-ben feleségével, Wendy Cheesmannel – házasságukból négy fiú született – megalapította a Foster Associatest. Első nagy visszhangot kiváltó megbízásukat 1974-ben kapták: a Willis Faber & Dumas székházában Foster újszerűen egy légterű helységeket hozott létre, üvegfalakkal burkolta az épületet, a tetőn kertet és uszodát létesített. 2007-ben Sir Richard Bransonnal fogott össze a Virgin Galactic űrbéli létesítményeinek megtervezésére. 2010-ben lemondott a lovagi címről, hogy megtarthassa svájci állampolgárságát, és ne kelljen a brit kincstárnak adóznia külföldi jövedelmei után. Lapértesülés szerint vásárlót keres cégére, amelyen 467–780 millió dollár körüli áron kíván túladni. Kitüntetései: lovagi cím (1990), Brit Érdemrend (1997), bárói cím (1999), Stirling-díj (1998, Duxfordi Birodalmi Múzeum, 2004, Swiss Re), Pritzker Építészeti Díj (1999), Asturias herceg díja (2009), Német Érdemrend, Minerva-díj, Aga Khan építészeti díj.

 Megjelent a Piac és Profit magazinban.