Holnap, a Víz Világnapján egy pillanatra gondolkodjunk el azon a természeti erőforráson, amelynek az életünket köszönhetjük, amelyből egyre kevesebb lesz, és mégis úgy pazaroljuk, mintha végtelenül sok állna belőle a rendelkezésünkre. Az elmúlt hetek csapadékos időjárása miatt úgy tűnhet, hogy ha valami, akkor a víz Magyarországon igazán nem lehet probléma. Valószínűleg a mezőgazdaságban dolgozók jelentős része nem értene egyet ezzel a megállapítással: csak a tavalyi évre hatmilliárd forintot kellett kifizetni a mezőgazdasági kárenyhítési alapból a gazdákat ért időjárási károkra. A legnagyobb gondot az okozza, hogy a csapadék nem egyenletesen érkezik: a klímaváltozás miatt egyre gyakoribbak a hosszú száraz időszakokat megszakító özönvízszerű esőzések. habár ilyenkor folyókban hömpölyög az esővíz az utcákon és tavakban áll a földeken – mint ez tavaly többször is megesett – a Kárpát-medence vízellátása még sincs rendben, mint azt korábban megírtuk, évente fél köbkilométernyi vizet veszít hazánk az évszázadok alatt felhalmozódott erőforrásból.
Persze ez addig senkit sem zavar, amíg megnyitjuk a csapot és folyik belőle a víz: a magyar lakosság pedig szinte eszement módon bánik az ivóvízzel, naponta fejenként 100-160 liter ivóvizet használunk el, méghozzá ennek jelentős részét teljesen feleslegesen. Ivóvízzel mossuk le az autóinkat, ez csorog a kerti csapokban, ezzel öblítjük le a vécéinket, miközben a kevésbé szerencsés régiókban a létfenntartáshoz szükséges napi négy-öt liter ivóvíz előteremtése is nehéz, sokszor lehetetlen feladat – és egyre inkább azzá válik. (Mint a Piac&Profit korábban megírta, a világ számos területén már most súlyos gondot jelent az édesvízkészletek csökkenése, társadalmi feszültségeket kelt, és népvándorláshoz vezet, ami szűkebb régiónkra is kihathat. A vízkérdés ugyanis nem ismer határokat.)
Az élővizeink helyzete katasztrofális
Nem csak az ivóvízzel, hanem folyóinkkal és tavainkkal is cudarul bánunk. Riasztó adat, hogy a legújabb eredmények szerint hazánkban a természetes folyók és tavak közül csak 12% van jó ökológiai állapotban. A Duna és nagyobb mellékfolyói egykori ártereiknek mintegy 80 százalékát elveszítették, a Tisza hossza pedig alig kétharmadára rövidült a folyószabályozások miatt.
A folyók és az őket kísérő hullámterek közti kapcsolatban további romlás megy végbe, mert a kiegyenesített folyók medre folyamatosan mélyül. A folyók vize egyre ritkábban jut ki a mellékágakba és holtágakba, tehát sok esetben az árvízvédelmi töltések által közrefogott hullámterek sem jutnak elegendő vízhez. A töltéseken kívüli területeken, ahová nem jut el a folyók vize, egyre több gondot okoz a csökkenő talajvízszint, a szárazabbá és melegebbé váló időjárás, a vízhiány és az aszály.
Az EU direktívái által is védett természeti erőforrások között a víz előkelő helyen áll, ezért a Víz Keretirányelv céljainak elérése érdekében uniós források is felhasználhatók. Hazánkban ugyanakkor a rendelkezésre álló Környezet és Energiahatékonysági Programból (KEHOP) származó források elenyésző hányada szolgálja közvetlenül a vizek jó ökológiai állapotának elérését.
A megoldás egyértelműen a fogyasztás visszafogása. Az ENSZ jelentése szerint a legfontosabb lépést a vízhasználati díjak drasztikus emelése jelentené, hogy az ipar és a mezőgazdaság pazarlását visszafogják. Persze egy ilyen lépésnek Magyarországon nem sok értelme lenne: nálunk éppen a mezőgazdaság küzd állandó vízhiánnyal, hiszen a művelésre befogott földjeink jelentős részén nincs öntözés. Magyarországon a hiányzó vizet csak a tavaszi árvizekből lehetne visszatartani, azonban a jelenlegi ár- és belvízvédelem az, ami arra törekszik, hogy minél hamarabb az ország határain kívülre vezesse a vizet. Az árvízi tározók kiépítése és az árterek kiszélesítése azonban késik, mivel az ártereken jelenleg hagyományos gazdálkodás folyik, ami ugyan gazdaságtalan, azonban a támogatási rendszer révén mégis megéri a gazdálkodóknak fenntartani a jelenlegi rendszert.
Ugyanakkor több forrást kell fordítanunk a folyóink és tavaink természetes állapotának visszaállítására, csatornázásra és víztisztítási programokra. Ugyan a 2000-es évek óta a világ egyre többet költ kapcsolódó fejlesztési projektekre, vízminőség-javításra és szanitációs programokra még így is arányaiban kevesebb forrás jut, mint más fejlesztési területekre. Pedig a ma erre a két területre fordított összegek a WHO becslése szerint komoly megtérüléssel járnak: minden egyes dollár, amit ma erre fordítunk négy dollár megtakarítást hoz a jövőben.
