Tényleg jó benyomást keltünk?

2014. november 08. szombat - 07:30 / piacesprofit.hu
  •    

Ha egy helyzet nem úgy sül el, ahogy szerettük volna, hajlamosak vagyunk a külső körülményeket okolni. Mások viszont a személyiségünk hibájaként fogják ezt tekinteni. Jobb tehát felkészülni!

Nem elég, ha magunkkal elégedettek vagyunk Kép:FreeDigitalPhotos.net

Minden ember szereti azt gondolni magáról, hogy jó modorú. Ha éppen valamit nem tud, vagy nem helyesen tesz, és erre ráeszmél – akár mert valóban tudta, csak éppen bakizott, akár, mert valaki felhívta rá a figyelmét – mindig van egy gyors és általában jól hangzónak tűnő magyarázat, mentő körülmény, például:

  • a hiba bagatellizálása: „Ez egy idejétmúlt illemszabály, senki sem tartja be.”
  • a körülmények hibáztatása: „Egy ilyen helyzetben lehetetlen lett volna máshogy cselekednem.”
  • a baklövés okának másra hárítása: „Ha ő nem így viselkedett volna…”

Fontos azonban, legalább önmagunk előtt, őszintén tisztázni: ez valóban a magyarázat, vagy csak mentegetőzés.

Azt mindannyian tudjuk, hogy az illemszabályok élethelyzethez igazodó rugalmas kezelése a jó modor egyik alapja, azonban közel sem jelenthet önkényességet, öntörvényűséget, hiszen a jó modor célja éppen az, hogy jól érezzék magukat mások a társaságunkban, miközben mi is a „legjobb formánkat futjuk”. Ezért is jó tisztában lenni azzal, ritkán fordul elő, hogy ezeket a bakikat senki sem veszi észre.

Az etikett aranyszabálya szerint természetesen a „megfigyelőnek” angolos eleganciával, (illetve egy buddhista szerzetes nyugalmával) kell és érdemes kezelnie a zavarba ejtő (esetleg roppant kínos) helyzetet. Azonban az, hogy valaki nem tesz szóvá egy bárdolatlanságot vagy nem „nevel” nyilvánosan, még közel sem jelenti azt, hogy ösztönösen ne alkotna véleményt és ne vonna le következtetéseket a másik személyiségéről.

Ezért is érdemes tisztában lennünk a szociálpszichológia által cselekvő-megfigyelő torzításnak nevezett jelenséggel.

Ki volt a hibás?

Míg a „cselekvő” saját viselkedését a körülményekre (helyzeti okokra) vezeti vissza, a „szemlélő” viszont a cselekvő jelleméről von le messzemenő következtetést – a viselkedés okait az cselekvő belső tulajdonságainak ítéli.

A cselekvő saját viselkedését a körülményekre vezeti vissza, a szemlélő viszont a cselekvő jellemére következtet belőle

A több alkalommal is előforduló (valóban a körülmények szerencsétlen összjátékában gyökerező) késés, a tegeződés nem „etikett szerinti” felajánlása, egy gyorsan elküldött e-mail keresetlen stílusa és gépelési hibái, egy túlzottan határozott (más számra tolakodónak ható) fellépés, vagy akár a zárkózottságból (esetleg félénkségből) eredő visszahúzódás, nagyon másképp csapódik (csapódhat) le hát a „cselekvőben”, mint a „megfigyelőben”.

Nehéz javítani

Mégis, nap, mint nap, az üzleti tárgyalások, megbeszélések során számtalanszor kerülünk mindkét szerepbe és ezen torzítások által befolyásolva hozzuk döntést arról, hogy valakivel szívesen kerülnénk-e szorosabb üzleti (munka) kapcsolatba vagy sem.

Érdemes ezért odafigyelni a viselkedésünkre és ha hibáztunk, venni a fáradságot – nemcsak a bocsánatkérésre, hanem – viselkedésünk magyarázatára is, mert ennek hiányában a „megfigyelő” saját tapasztalata alapján fog megítélni bennünket, von le következtetést szakmai hitelességünkről, üzleti megbízhatóságunkról és ennek alapján mesél rólunk másoknak is.

dr. Erdős Zsuzsanna
etikett tanácsadó és coach
www.erdosetikett.hu

Feliratkozom a(z) Cégvezetés & irányítás téma cikkértesítőjére. A megjelenő új cikkekről tájékoztatást kérek