Míg az opció egyrészt motiválja a vezetőt a társaság értékének növelésére, addig – annak lehívását követően – a részére lehetőséget biztosít a tulajdonosi döntésekben való részvételre is – írta dr. Csővári István, a Jalsovszky Ügyvédi Iroda partnere legfrissebb blogbejegyzésében.

Az opció biztosítása

Az opcióval a vezető lehetőséget kap arra, hogy a későbbiek során, előre meghatározott áron, a társaságban tulajdonosi részesedést (részvényt, üzletrészt) szerezzen. Az opció valós értékkel bíró jog, és ezért annak megszerzése a személyi jövedelemadó rendszerében elvileg bevételnek minősülhet. Mindaddig azonban, amíg az opcióval annak jogosultja nem rendelkezhet (így például azt nem ruházhatja át), az opció megszerzésre nem minősül jövedelemnek, így annak adóvonzata sincsen.

Kép: Freepik.com

Az opció gyakorlása

Az opció gyakorlásakor a jogosult, sokszor névleges vagy a tényleges értéket el nem érő vételáron, társasági részesedéshez jut hozzá. Ilyenkor, adózási szempontból, az opció gyakorlása úgy minősül, mintha a magánszemély piaci érték alatt vásárolna az adott pillanatban társasági részesedést. Ezért a lehívási ár és a piaci ár közötti különbség a jogosult jövedelmének minősül, amely jövedelem adókötelezettsége azon múlik, hogy az opció jogosultja kitől és milyen jogviszonyára tekintve szerezte a jövedelmet. Ha a dolgozóknak a munkáltató juttatja az opciót, akkor annak gyakorlásakor ez a jövedelem is munkabérként adózik, tehát szja (15%), szociális hozzájárulási adó (19.5%) és tb (18.5%) is fizetendő. Egy kicsit kedvezőbb a helyzet, ha az opciót nem maga a munkáltató, hanem annak anyavállalata (vagy bármely egyéb csoporttársaság) juttatja: ilyenkor ugyanis a jövedelemre fizetendő munkavállalói hozzájárulás elkerülhető.

Ezt az adófizetési kötelezettséget mérsékli azonban a szja-törvény egy rendkívül fontos szabálya. Amennyiben az adózó ettől eltérő értéket nem bizonyít, a társaság utolsó beszámolója szerinti saját tőkeértéket kell piaci értéknek tekinteni. Márpedig a saját tőkeérték (különösen, ha az akár egy évvel korábbi állapotot tükröz) sokszor jelentősen alulreprezentálja a társaság valós piaci értékét. Ez lényegesen csökkentheti az opció gyakorlásakor megállapítandó jövedelem és – ennél fogva – adófizetési kötelezettség mértékét.

Exittel egybekötött opciógyakorlás

Sok esetben felmerül, hogy a vezetők a főtulajdonos kiszállásával egy időben hívják vagy hívhatják le az opciójukat, és a kiszálló tulajdonossal együtt ők is eladhatják a lehívott opciós részesedésüket a társaságot felvásárlónak. Technikailag tehát ebben az esetben két, lényegében egyidejű, részesedésértékesítés történik: a menedzsment tagjai lehívják az opciójukat, és az így megszerzett részesedésüket azonnal értékesítik is a vevőnek. A vezetők nyeresége ilyen esetben a lehívási ár és az eladási ár különbsége. Mivel a menedzsment az exit pillanata előtt sokszor nem rendelkezik elegendő forrással arra, hogy az opcióját gyakorolja, ezért az ilyen konstrukcióknak sajátossága általában az, hogy az opciós vételárat az opció kötelezettje meghitelezi a menedzsmentnek. Így a menedzsment – minden egyéb pénzmozgás nélkül – pénzügyileg csak a lehívási ár és az eladási ár különbségét, azaz a részesedés eladásán realizált nyereséget kapja meg. Joggal merül fel a kérdés: hogyan adóznak az ilyen struktúrák? Van-e bennük kockázat?

Elvileg, ha a menedzsment-tagok által fizetett opciós vételár eléri a lehívott részesedés fentiek szerint számított piaci értékét, akkor a különbözet árfolyamnyereségként adózik és azon – egy minimális mértékű szociális hozzájárulási adótól eltekintve – csupán 15 százalékos szja-fizetési kötelezettség merül fel. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. Ha ugyanis a menedzsment lényegében semmilyen pénzügyi kockázatot nem visel, az opció megszerzéséért opciós díjat nem fizet, a vételárat sem finanszírozza meg, és ráadásul a lehívás és az értékesítés között is csak minimális idő telik el, akkor a menedzsment által így megszerzett összeg könnyen átminősíthető lehet munkajövedelemmé: a menedzsment a társaság értékesítésére tekintettel prémiumban részesült. Egy ilyen, munkaviszonyból származó jövedelemnek az adózása értelemszerűen lényegesen magasabb, mint ha a jövedelem tőkenyereségként adózna. Ezért ebben az esetben akkor lehet biztonságosan érvelni amellett, hogy a menedzsment valóban tőkenyereség jellegű jövedelemben részesült, ha az opciós struktúra életszerűen tartalmazza az opció valós elemeit és kockázatait.

Most akkor van-e létjogosultságuk az opcióknak?

Az opciók adózásának itthoni szabályozása láthatóan nem piackonform. Egyrészt nem veszi figyelembe azt a szerencseelemet és bizonytalanságot, amelyet egy opció valós üzleti körülmények között tartalmaz, másrészt – ellentétben sok külföldi szabályrendszerrel – semmilyen ösztönzést nem kínál azért, hogy a felek ilyen struktúrákat alakítsanak ki.

Ha egy piaci szereplő ennek ellenére mégis opciós struktúra kialakítására adja a fejét, akkor van mód az adókötelezettség elkerülésére vagy legalábbis csökkentésére. Egyrészt az opciók lehívása nem fog jelentős adókötelezettséget eredményezni olyan társaságoknál, ahol a társaság valós piaci értéke nem a mérlegben kimutatott eredményben és vagyonban jelenik meg. Szintén adómegtakarítást jelenthet, ha az opciót nem a munkáltató, hanem annak tulajdonosa biztosítja. És végezetül ahhoz, hogy egy opciós struktúra állja a munkajövedelemmé való átminősítés kockázatát, szükséges, hogy abba minél kisebb súllyal szerepeljenek a munkaviszonyra jellemző elemek, és nagyobb súllyal a független felek esetén szokásosan alkalmazott opciós elemek.