Nem tőkét kell gyűjteni, hanem jobb munkaerőt

2018. szeptember 08. szombat - 07:30 / piacesprofit.hu
  •    

Ahol az áránál jobb a munkaerő, oda megy a tőke, ahol van tőke, de nem jó a munkaerő, onnan elvándorol. A tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően a jelenkori társadalmak legfontosabb ágazata a tudásvagyon növelése, vagyis az oktatás lett. Ebből az következik, hogy az oktatást kellene leginkább piacosítani – véli Kopátsy Sándor közgazdász.

Tudomásul kellene venni, hogy jelenleg az oktatás a legkevésbé piacosított szektora a társadalomnak. Még az sem tudatosult, hogy az oktatás a munkaerő minőségét, tudásvagyonát növelő szektor. Ezt jól jelzi a tény, hogy a foglalkoztatási statisztika a 15 évnél idősebb diákokat, holott ezek adják a következő generáció szellemi vagyonát, vagyis az értéktermelő képességének gyarapítóit, nem foglalkoztatottaknak tekinti. Jelenleg azok, akik 15 éves korban abbahagyják a tanulást, és munkát vállalnak, nem lehetnek a társadalom gazdagítói. Ma az emberiség ötöde olyan társadalmakban él, ahol csak azok lehetnek a társadalom hatékony építői, akik minimum 18 éves korukig tanulnak, de a még ezeknél jobb képességűek diplomát is szereznek, ami azt jelenti, hogy legfeljebb 24 éves korukban lépnek munkába.

Ha a munkaerő szellemi vagyonát legalább olyan következetesen mérnénk, mint a fizikai vagyont, akkor kiderülne, hogy az emberiség egyötöde ma már olyan társadalmakban él, ahol az egy lakosra jutó szellemi vagyon nagyobb, mint az egy lakosra jutó fizikai vagyon. Ennyire becsülöm a diplomaszerzésre fordított munkaidőt és költséget.

Kopátsy Sándor

Kopátsy Sándor

A klasszikus közgazdaságtan, mint a tőkés osztálytársadalmak tudománya, szinte csak a fizikai vagyonigényt vette figyelembe. A szellemi vagyonból csak azt, ami tőkeként működött. Ezt megtehette, mert a munkaerő óriási többsége olyan értéktermelő munkát végzett, ami még a meglévő képességénél is kevesebbet igényelt. A tőkés osztálytársadalmakban az alkalmazott technika – többségében a munkaerő szellemi vagyona – több volt, mint amennyit a tőkések igényeltek, ezért a tőkés osztálytársadalmak hasznosítani tudtak.

A hazai közgazdasági szakirodalomban talán a legnagyobb hatást az ötvenes években megjelent Rácz Jenő – Bródy Andás könyve, A termelés tőkeigényéről hatott rám. Ebből tanultam meg, hogy az egy lakosra jutó jövedelemmel arányosan kell növelni az egy lakosra jutó fizikai vagyont is. Ráadásul, ők a képzettséggel szerzett szellemi vagyont még figyelmen kívül hagyták, de még ez a vagyonigény is minden kultúrában állandó volt.

Kopátsy Sándor
1922. február 27-én született Kaposváron. 1953 óta minden gazdasági reformprogramban részt vett, 1954-ben Nagy Imre számára is kidolgozott egy programot. Az 1956-os forradalom alatt az Országos Tervhivatal és a Minisztériumok Forradalmi Bizottságának elnöke volt. A forradalomban vállalt szerepe miatt a Kádár-rendszer mellőzött fekete báránya lett. Dolgozott a Tervhivatalban, a Pénzügyminisztériumban, alapítója a Pénzügykutató Intézetnek. Eddig közel 30 könyve jelent meg. Hitvallása szerint napjaink fejlett társadalmában már nem a befektetett tőkén vagy az infrastruktúrán áll vagy bukik egy gazdaság sikere, hanem a képzett, tehetséges munkaerő mennyiségén. Az új szemléletű társadalom pedig olyan új közgazdaságtant igényel, ami a fizikai mellett a szellemi tőkével is számol – sőt egyre inkább előtérbe helyezi a tehetséget, a minőségi képzést és a szakértelmet.

Jelenleg Európában az angolszász, a germán és a skandináv népek egy főre jutó vagyona az éves jövedelmük háromszorosa, a latin népek esetén kétszerese. A világ két legnagyobb létszámú etnikumában a kínaiaké háromszoros, az indiaiaké kétszeres alatt van. Ezekből az adatokból következik, hogy nem elég az egy lakosra jutó jövedelmet figyelni, hanem ezzel arányosan számon kell tartani az egy lakosra jutó vagyon arányát is. Tehát a népesség növekedése nemcsak több fogyasztással, de több vagyonigénnyel is jár. Ez pedig azt jelenti, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb lakosságnövekedés elviselhetetlen vagyonigényt is támaszt.

Ebből vontam le a következtetést, hogy az osztálytársadalmak azért kényszerültek a halálozás fokozására, mert a spontán lakosságnövekedés nagyságrenddel több felhalmozást igényelt, mint amennyire a társadalom képes volt. Ezt máig csak Kína vette tudomásul 1990-ben, amikor nemcsak piacosította a gazdaságát, de erőszakkal korlátozta a gyermekvállalást. Ennek köszönhetően példátlanul gyorsan növeli az egy laksora jutó jövedelmet és vagyont, az iskolázottságot és a várható életkort. Azonban Kína tagadhatatlan eredménye sem volt elég arra, hogy a lakosság növekedésével járó fizikai és szellemi vagyonigényt reálisan mérjük.

Az osztálytársadalmak szellemi vagyonigénye

A történészek sem figyeltek fel arra, hogy az osztálytársadalmak oktatása eleve két eltérő vágányon folyt. A sokat emlegetett két világháború közötti korszakban hazánkban a politikai és a vallási hatalomnak a törvények és dogmák tiszteletben tartását biztosító apparátusra volt szüksége. Ezért ennek megfelelő káderképzést épített ki. Ezt ugyan kezdettől fogva igyekezett elhallgatni. Az oktatás jelmondata: nem az iskolának, az életnek tanulunk. Ezzel szemben a mi iskolánk is a Horthy-rendszer szolgálatára tanított bennünket. Az egyházak oktatása pedig az egyház dogmáinak szentségét szolgálta. Az iskolák vagy az állam vagy az egyházak tulajdonában, a pedagógusok pedig azok alkalmazottai voltak.

Abban az időben az oktatási szakszervezetek gyengék voltak. Ezzel szemben jelenleg szerte a világban a pedagógusok szakszervezetei a legerősebbek. Alig kap figyelmet a tény, hogy a vállalkozói szektorokban tört részére zsugorodott a szakszervezeti tagok aránya, ugyanakkor a közszolgálati szektorokban szinte teljes lett. Ezen belül is a pedagógusok szakszervezetei a legerősebbek. Ennek az az oka, hogy a pedagógusoknak van a legtöbb szabadságuk, ezért az egyetlen szakma, ahova a jól kereső férjek feleségei örömmel helyezkednek el, akiknek nem a nagyobb kereset, hanem a több szabadság számít.

Adócsökkentést a nőknek
A társadalom nem honorálja kellőképpen a nők gyermekvállalását, ezt a jövedelemadóban kompenzálni kellene – véli Kopátsy Sándor, történész-közgazdász. A Piac & Profit egyik alapítóját Yuvel Noah Harari Sapiens című könyve inspirálta, hogy a nemek közti egyenlőtlenséget tűzze tollhegyre legfrissebb cikkében, amelyet változtatás nélkül közlünk.

Korábban a szakmán belüli érvényesülést döntően a társadalmon belüli rangsor szabályozta. Még senkinek nem jutott az eszébe, hogy megmutassa, hogy a főispánok, főpapok között hányszor magasabb volt az arányszáma az uralkodó osztálynak, az arisztokráciának. Amíg a gazdaságban a vezetőválasztásban elsődleges szempont a képesség, addig a közszolgáltatásokban legfeljebb a származáson belül válogattak.  A művészek és a hivatásos sportolók képzése azonban eleve a felismert és elfogadott képesség volt. Az senkinek nem tűnt fel, hogy csak ebben a két szakmában nem számított a származás, és a politikai hatalom pedig nem szólt bele a javadalmazásba.

A művészek munkáival szemben az uralkodó osztály vagyonképzése óriási keresletet teremtett a művészek munkáival szemben. Ez volt a magyarázata annak, hogy a még nagyon szegény társadalmakat is óriási vagyonképzés jellemezte. A hivatásos sportolókra pedig a politikai hatalomnak azért volt szüksége, mert a diktatúrák kegyetlenségeinek elfogadását a nép számára a cirkuszok biztosították.

A technika kevesebb és képzetlenebb munkaerőt igényelt

A társadalomtudományok máig nem ismerték fel, hogy az osztálytársadalmakban a technikai fejlődés a munkaerő többségével szemben nem több, hanem kevesebb tudást, szellemi erőfeszítést követelt. Ez azért maradhatott rejtve, mert magát a technikai fejlődést az egyre több ismeret tette lehetővé. A fejlettebb technikát zsenik találták fel. Azok hatékony működtetéséhez azonban egyre kevesebb képességre lett szükség. Az ipari forradalom találmányai zseniknek köszönhetők, de azok hatékony működtetése egyre kevésbé képzett munkaerőt igényelt. Az ipari forradalom előtt a céhipar munkaerőigénye többéves tanulást, gyakorlást követelt. Ez még a háziipar esetében is így volt, mert annak a minősége is nagyon függött a képességtől. Ezzel szemben a gyáriparban, a bányászatban, majd a mezőgazdaságban is, a gépekkel történő termelésre szinte mindenki a fizikai ereje arányában alkalmasnak bizonyult.

egyre képzettebbek a munkavállalók

Kép: Pixabay

Évezredeken keresztül a technikai eredmények működtetéséhez egyre több, a korábban igényeltnél is kevesebb képességre, képzettségre lett szükség. Ez a folyamat a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, a 20. század elején tetőzött. A munkaerő többségének csak a fizikai erejére volt kereslet, de még ezek többsége is nélkülözhető volt. Azt egyetlen társadalomtudós és forradalmár sem ismerte fel, hogy a munkaerő kizsákmányolása azért volt jellemző, mert a munkaerő mennyiségi és minőségi kínálata a keresleténél nagyobb volt. Nem a rabszolgatartó, nem a földesúr és nem a tőkés vállalkozó volt szívtelen, a munkásaival szemben közömbös. Minden rendszerben az árak nem az eladók elvárásai, hanem a kereslet és kínálat egyensúlyán alapulnak. Ezért bukott meg minden olyan rendszer, amelyik nem a kereslet és a kínálat egyensúlyára épült.

Kopátsy Sándor: fogamzásgátlás nélkül nem itt tartanánk
Miután a Homo sapiens áttért a talált nyers termékek fogyasztásáról a táplálék megsütés és megfőzés utáni fogyasztására, a gabona megőrlésére, élesztővel történt vegyítése utáni megsütésére és az állattenyésztésre, többen születtek, és ezekből több és jobb munkaképes lakos lett, mint amennyit a társadalom foglalkoztatni tudott.

A felismerés korábban azért nem vált nyilvánvalóvá, mert nem tudatosult a túlnépesedés ténye. Ez csak akkor szűnt meg, amikor a tudományos és technikai forradalom lehetővé tette a gyermekvállalás feletti döntést.

Máig nem írta le senki, hogy az egy lakosra jutó jövedelemnek, vagyonnak, a várható életkornak és az iskoláztatásnak az elképzelhetetlenül gyors növekedése csak azért történhetett meg, mert váratlanul és gyorsan csökkent a gyermekvállalás. Az olcsó és egyszerű fogamzásgátlás tette lehetővé az utódvállalás feletti döntést.

A nyugati társadalomtudósok és politikusok 1990-ben botránkoztak azon, hogy Kínában politikai erőszakkal korlátozzák a gyermekvállalást, de arra nem gondoltak, hogy ez a puritán Nyugaton és a Távol-Keleten már a megelőző ötven évben spontán megtörtént, és e nélkül a puritán népek óriási társadalmi fölénye sem alakulhatott volna ki. Máig nem tudatosult, hogy a Nyugaton, az utóbbi közel száz évben elért váratlan társadalmi siker előfeltétele az volt, hogy a szülők dönthetnek a gyermekvállalásuk felett, és annyi gyermeket sem vállaltak, ami a stabil lakosságszámot biztosítaná.

Jelenleg az emberiség „gazdagabb” országaiban elképesztő gyorsasággal nő az egy lakosra jutó jövedelem, vagyon, a várható életkor és az iskolázottság. Ezt csak az tette lehetővé, hogy megszűnt a túlnépesedés. Ugyanakkor az emberiség szegényebbik fele egyre jobban lemarad, mert a kulturálisan éretlen és/vagy gazdaságilag szegény népek spontán népszaporulata felgyorsult, a népességük gyorsabban növekszik, mint valaha. A mélyszegénység gyors csökkenése, a jobb táplálkozás és az egészségügyi forradalom vívmányainak köszönhetően ugyanis a 20. század második felében csökkent a gyermekhalandóság, nőtt az átlagéletkor. Eközben a jelen legnagyobb történelemformáló eseménye, hogy a gazdag országokban spontán, Kínában pedig a múlt század végén politikai erőszak hatására csökkent a népszaporulat. Ennek köszönhetően ezekben az országokban példátlan mértékben fejlődik a társadalom, nő az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, és nő az iskolázottság, miközben az emberiség kétharmadában tízszer gyorsabban nő a lakosság, amivel a gazdaság növekedése nem képes lépést tartani, és az egy lakosra jutó jövedelem lassan, a vagyon gyorsan csökken.

Százmilliók akarnak a lemaradó világból a jóléti államokba vándorolni. A túlnépesedő, ezért lemaradó társadalmakban a lakosság nagy többsége, legalább kétmilliárd ember számára a gyorsan fejlődő országokba vándorlás az egyetlen elérhető életcél. Nem véletlenül: ha a fejlett államokban csak munkanélküliek lennének, akkor is jobban gondoskodna róluk a társadalom, mint amire számíthatnak a hazájukban. Ezeknek a bevándorolni akaróknak azonban egyetlen századát sem képesek befogadni a fejlett, csökkenő lakosságú országok. Csak egyetlen megoldás lehetséges: hogy a lemaradó országokban megszűnik a túlnépesedés, sikerül elterjeszteni a fogamzásgátlók általános használatát, és 12 év fölé emelni az iskolában eltöltött időt. Azonban amire ez elérhető, addigra 10 milliárd embert kell eltartani a földnek.

A gyermeknevelés társadalmi támogatása
A jelenlegi kormány ugyan jó irányban mozdul azzal, hogy a gyermekvállalást nem csak darabszáma után, hanem adókedvezménnyel, azaz a szülők jövedelmével arányosan is támogatja. Sajnos addig még nem jutottunk el, hogy felmérnénk, milyen szülői háttér mellett milyen a gyermeknevelés eredménye.

Ahol az egyes országok a reménytelen túlnépesedéssel néznek szembe, ott a társadalmi fejlődés lehetetlen. Mint említettem, számukra csak a túlnépesedés megállítása jelenthet megoldást. Korábban a Nyugat éppen olyan morális indíttatású, dicséretes szándékkal kezdeményezett programokat támogatott, mint a háborúk megszüntetése, az éhezés felszámolása, a gyermekhalandóság csökkentése és a járványok kiirtása. Ezek a programok azonban – éppen sikerüknél fogva – hatalmas mértékben megnövelték a népszaporulatot. Most pedig már a túlnépesedéssel is kezdeni kell valamit: a fejlett világnak. Támogatnia kell a fogamzásgátlók használatának elterjesztését, és növelnie a lakosság iskolázottságát. Csak ez a két módszer csökkenteti a gyermekvállalást, a túlnépesedést.

A kevesebb gyermekvállalás előnye

Közgazdászként szégyelltem magam, amikor a diplomás fiatalok nagycsaládját lelkesen támogattam. Még a rendszerváltás előtt kapcsolatba kerültem az egyházi középiskola után egyetemet végzett fiatalokkal. Ezeknek a fiataloknak nehézséget jelentett az egyetemre jutás – az egyházi iskola nem volt jó ajánlólevél. Arra kényszerültek, hogy ipari vállalatokban vállaljanak munkát. A kemény erkölcsük és nyelvtudásuk révén hamar felfedezték őket. Néhány év után a vállalatok vezetői mint munkásokat küldték őket egyetemekre. Ott is jól szerepeltek, hiszen gyakorlati tapasztalatokkal rendelkeztek. Diplomájuk után a munkahelyük örömmel várta vissza őket.

Ezek a fiatalok lelkes gyermekvállalók és sikeres gyermeknevelők lettek, megőrizték a középiskolás közösséget, fenntartották a barátságokat. Először spontán jöttek össze egymás lakásában. Rájöttek azonban, hogy NACSAK, azaz Nagy Családosok Köre néven rendszeres kapcsolatuk értéket jelent. A karrierjük a privatizáció után tovább emelkedett. A külföldi beszállítók megbízottjai lettek, jól kerestek. Meggyőződésem szerint, az egyetemi társaik átlagánál lényegesen jobban megfizetettek lettek, a szakmai hálózatuknak köszönhetően.

Ennek alapján lettem a diplomás családok több gyermeket vállalásának a híve. Ezért fogadtam kétségekkel a kínai általánosan egyetlen gyermekre történő korlátozást. Ma is annak a híve vagyok, hogy a társadalom érdeke ugyan a gyermekvállalás korlátozása, de ezen belül az alacsony átlagot a szülők jövedelme és iskolázottsága alapján progresszíven kellene szabályozni. A szülők felső jövedelmű és iskolázott tizede számára ne legyen plafon, az alsó tized számára pedig az egyhez is feltételt kötnék. Ennek ellenre nem vitatom, hogy egy ilyen, erkölcsileg nehezen vállalható, embertelen rendszer alkalmazásához fel kell mérni ennek a közvélemény számára történő fogadtatását. Kínában is erre ébredtek, és már el is indultak a rugalmasabb alkalmazás útján. A kínai gyermekvállalási reform azonban valamire megtanított. Az egyetlen gyereküket sokkal hatékonyabban nevelik a szülők. Jelenleg a szakma csodálkozik az egyetlen gyermekű kínai generáción, 1990 óta nemcsak a gazdaság, hanem a kínai társadalom fejlődése is korábban elképzelhetetlen csoda lett.

A felmérések szerint az 1990 utáni kínai korosztályoknak a technikai újdonságok iránt nagyobb az affinitásuk, mint bármelyik amerikai államban. Gyorsabban veszik át az újat, mint bárhol a világon. Ebből tanultam meg, hogy a társadalomtudományoknak mérni kellene az innovációk befogadásának sebességét is. Az nálunk is köztudott, hogy a gyerekek gyorsabban veszik át az új technológiákat, új gondolatokat, mint a szüleik. A nagy baj, hogy ebben a hazai közoktatás sem jár az élen.

Kép: Fotolia

Kép: Fotolia

A magzati kihordás szerepe

Erre a finnországi tapasztalok hívták fel a figyelmemet. Ott 80 éve rögzítik az újszülöttek adatait. Ezen adatok alapján rangsorolják az évjáratokat, és ötévenként mérik az eredményt. Már az általános iskolai statisztikákból egyértelművé vált, hogy a jó magzati kihordástól függ az eredmény.

A jó születési súlyú, megfelelő ideig kihordott babák kisgyermekként az átlagnál négy évvel többet töltenek iskolában, és tanulási eredményeik is jobbak. Még meglepőbb, hogy ötvenéves korukban lényegesen több adót fizetnek. A várható életkorukról még nem tudtam adatot szerezni. Ezzel szemben az egészségügy százszor annyit költ a koraszülöttek, a gyengén kihordottak megmentésére, mint a jó kihordásért az anyák jutalmazására. Félreértés ne essék: nem a koraszülöttek megmentésére költött kiadás az indokolatlan, hanem a sikeres kihordások jutalmazásnak elmaradása az.  Nincs mentsége annak, hogy a magzat kihordásának várható eredményét nem mérjük, és az anyákat ezért nem jutalmazzuk.

A szellemi vagyontermelés piacosítása
A jelenkori társadalmak fejlődési tempója egyre inkább attól függ, hogyan gyarapodik a szellemi vagyon. Ezt már az 50-es években megtanultam Max Webertől, aki a múlt század fordulóján megállapította, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, aminek felépítményét másoknál hatékonyabban csak a protestáns népek képesek működtetni.

Az első négy évben megszerzett szókincs

Az Egyesült Államokban az agykutatók tanácsára négyszázezer négyéves gyermek szókincsét mérték fel. A tudósokat is meglepte az első eredmény. A legjobban teljesítő tíz százalék szókincse a legrosszabbul teljesítő 10 százalék négyszerese volt. Nem a magánoktatás jelentett csodát: kiderült, hogy a nagy szókincsűek közösségben éltek. Tehát nem annyira a szülők szókincséből, mint az óvodás csoporttársaiktól, vagyis egymástól tanulnak.

Néhány év után a szókincs felmérését kiterjesztették. A múlt évben már a középfokú végzettségű korosztályon bizonyosodott be, hogy a négyéves korban megszerzett szókincs nagysága az iskolai eredményekkel is szoros korrelációban van. Ezért törvénybe iktatták, hogy szülői kötelesség heti két napon óvodába vinni a gyermeküket. Az meglepő lehet, hogy az iskolás kor előtti közösségi élet milyen fontos az agy fejlődése szempontjából. Ez azonban azt is jelenti, hogy az anyák munkaviszonyának megtartása jobban hat a gyermekük életteljesítményére, mint az állandó családi környezet.

Nehezen érthető, hogy a magyar oktatáspolitika mennyire figyelmen kívül hagyja a  nemzetközi tapasztalatokat. Az elmúlt évben a szingapúri oktatási miniszter levélben gratulált a legnagyobb szókincsű gyermek szüleinek, és közölte, hogy a gyermekük a legjobb iskolába is beiratkozhat, és az angol nyelv tanulását az állam finanszírozza. Nem véletlen, hogy Szingapúr az ENSZ PISA felmérésén még Dél-Koreát és Finnországot is megelőzi.

Legyen folyamatos a közoktatás

Nemcsak az egész ország közvéleményét, de a világ televíziós csatornáit is felébresztette a Magyar Televízió Virtuózok címen közvetített zenei versenye. Világosan bemutatta, hogy a művészek és a sportolók képzésében a világ élvonalában vagyunk. Ezzel szemben a közoktatásunk egyre jobban lemarad. Bármennyire egyértelmű ennek az oka, nem vesszük tudomásul. A művészi és a sporttehetségeket az oktatók igyekeznek minél előbb felfedezni, és azt minél korábban fejleszteni. Az úszók esetében a vízbiztonságot a születés utáni első hónapokban kezdik. A labdaérzéket hatéves korban kezdik fejleszteni. A legnagyobb különbség azonban abban van, hogy a művészek és a sportolók képzése nem ismeri az évente három hónapos szabadságot. Nevetségesnek tűnik, ha az operaénekesek, zongoristák, atléták, labdarúgók nyáron, karácsonykor, húsvétkor, összesen három hónapra távol maradnának a szakmájuktól. A reál és a humán szakterületen azonban ez a jellemző. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a közoktatásnak is hasonló elvre kellene épülnie.

Elképesztőnek tartom, hogy a legfontosabb vagyonképző ágazat, a közoktatás az egyetlen, amelyikben évente három hónapra szünetel az üzemeltetés, fel van függesztve a diákok tanulása, üresek az épületek. A művész és a sportoló számára természetes a folyamatos képzés, mert a teljesítményük lényegesen gyengébb lenne a versenyeken. Ugyanakkor nyelvek, a reál és humán tárgyak képzését évente többször is megszakítjuk. Ezt a nyelvek esetében még a közvélemény is ostobaságnak tartja. Köztudott, hogy a nyelvtanulás legjobb módja a nyelvi környezetben való élés. A közoktatás másik nagy kihívása a heterogén tanulócsoport, amely a pedagógust is megoldhatatlan feladat elé állítja. A két képességcsoport, a reál és a humán tárgyak képességei között is akkora a befogadó képességek közti különbség, hogy nem lehet olyan színvonalat találni, amit a közösség minden tagja képes befogadni. A pedagógus csak azt teheti, hogy viszonylag alacsony szintet választ, de annak a befogadása a legjobbak számára nem feladat. Csak a viszonylag homogén képességű tanulócsoportot lehet eredményesen tanítani.

Kopátsy Sándor: a homogén társadalmak hatékonyabbak
Az Európai Unió sora a jövő évi EU választásokon dőlhet el. Azon ugyanis az lesz a tét, hogy az EU német-francia nyomásra Európai Egyesült Államok akar-e lenni, vagy a térsége vámunióként a szuverén államok szövetsége lesz. Ha az előbbi, akkor egyre jobban lemarad mind az óceánokon túli négy angolszász országhoz, de a Távol-Keleti puritán országokhoz képest is. Erre a sorsdöntő választásra időben fel kell készülni. A Piac & Profit egyik alapítójának és máig aktív szerkesztőbiztossági tagjának írása.

Segítünk kiszámolni

EKÁER kalkulátor

kalkulátor

Céges bankszámla

kalkulátor

Pályázatkereső

kalkulátor