Fantasztikus helyzetben van ma az építőipar – állítja Mészáros Antal, az 1989-ben alapított hódmezővásárhelyi építőipari cég vezetője. És valóban, a szektor szereplői régóta várták, hogy kedvükre válogathassanak a megrendelések között. Kérdés, meddig tart a Kánaán, és mi jön ezután. Mészáros Antal, az 1989-ben alapított hódmezővásárhelyi építőipari kft. ügyvezetője szerint a kereslet–kínálati egyensúly felborulása legfeljebb időszakos lehet.
– Ebben a pillanatban az építőiparban nagyobb a kereslet, mint a kínálat, aminek az egyik következménye, hogy szükségből hirtelen rengeteg munkaerőt is felszippant az ágazat. De amikor a kereslet visszaáll egy tartható szintre, a cégek nem fogják tudni ezeket az embereket hatékonyan alkalmazni, ha nem képezik őket. Ha nem kapnak megfelelő tudást, visszakerülnek a közmunkás kategóriába.
Ezek szerint ma nem a megfelelő szakemberek végzik a munkákat?
– Nem ezt mondtam. A munkatársak kielégítik a mai igényeket, de a jövőben, amikor az építőipari vállalkozások újból munkát, az emberek pedig munkahelyet keresnek, ez a szint kevés lesz a jól teljesítéshez. Számtalan munkát, amit ma kézzel végzünk, lehet és kell is gépesíteni. Ezt indokolttá teszik a munkabérek és az arra rakódó adók, de gépesíteni kell az állandó minőség biztosítása miatt is. Ha például öntömörödő betonnal dolgozom, minden négyzetcentiméteren ugyanolyan minőséget tudok garantálni. Ugyanezt a munkát rábízhatom egy emberre, ám ebben az esetben nem hagyhatom számításon kívül az időjárási tényezőket, a dolgozó lelki-, egészségi állapotát és számtalan egyéb szubjektív tényezőt. Ezeket nem én befolyásolom, hiába írtam le tökéletesen a munkafolyamatot, vagy állítottam hadrendbe a legmodernebb technológiát. A minőség érdekében embertől független folyamatokra van szükség. Ezt hozza a gépesítés.
Ez egyrészt komoly beruházást igényel az iparág szereplőitől, másrészt komoly társadalmi kérdéseket vet fel. Mi lesz az emberekkel, ha elvesszük tőlük a munkalehetőséget?
– A beruházásokat illetően nem aggódom, pályázatok révén eddig is lehetett modernizálni, és úgy gondolom, ezek a lehetőségek ezután is megmaradnak. A kormányzati kommunikáció alapján úgy tűnik, a döntéshozók is tisztában vannak azzal, hogy automatizálni kell. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az emberek majd otthon ücsörögnek, hanem azt, hogy minőségi munkát végeznek fejlett gépparkkal. Ehhez azonban nemcsak a gépparkot kell fejleszteni, hanem a tudásparkot is, ami működteti a masinákat.
– Biztos vagyok abban, hogy igen. A megszerezhető tudásnak számos lépcsője van, hiszen gépesíthetők a munka-előkészítő folyamatok és a befejezéstechnológia is. Akár a festők munkáját is lehet automatizálni. Az elmúlt harminc évben a CSOMIÉP-nél elértük, hogy nem én küldöm tanulni az embereket, hanem ők kérdezik: főnök, mikor lehet képzésre menni. És nem a munkaidejükben, hanem azon túl, a szabadidejük terhére vállalják be az oktatást.
Az automatizálás nem kelt bizonytalanságot és ezáltal feszültséget a munkatársak körében?
– Egyfajta megfelelési kényszert biztos, hogy okoz, de ez nem egészségtelen. Azért fizetünk az embereknek, hogy a legjobb tudásuk szerint dolgozzanak. Ugyanez igaz a vállalkozásokra is. A cégeknek helyt kell állniuk a versenyben ma és öt év múlva is. A jövőben jelentkező igényeket azonban csak a modern tudással rendelkező munkatársakkal lesznek képesek kielégíteni.
Mik lesznek az új igények?
– A környezettudatos életformára való átállás nagyon sok változást hoz az emberek és a vállalatok szintjén is, szakmától függetlenül. Ha azt szeretnénk, hogy a felmelegedés ne lépje túl a másfél Celsius-fokot, akkor miért gyártunk még ma is dízelautókat, és miért nem fekszünk rá sokkal intenzívebben az elektromos autók fejlesztésére? Az épületek energiaszükséglete is hasonló kérdéseket vet fel. Ma Magyarországon a házak kilencven százaléka a közelében sincs a nulla energiakövetelménynek.
Hogyan tudnak a hazai vállalkozások megfelelni a jövő kihívásainak, felkészülni az akkori versenyre?
– Akarattal. A túlélés záloga ma van a kezükben: takarékoskodás, technológia- és tudásfejlesztés. A szereplők összetétele biztos, hogy jelentősen változni fog. Egyes cégek ma csak a pillanatnyi haszonszerzést tűzik ki célként, míg mások a nemzetgazdaság, ne adj’ isten a teljes földgolyó érdekeit is beépítik a célrendszerükbe. Ügyes kormányzati politikával – adókkal, ösztönzőkkel, támogatásokkal, egyéb feltételekkel – lehet befolyásolni, hogy melyik tábor legyen népesebb. Jó lenne, ha minél több vállalat mozdulna a nagy jó, a közösségi érdek irányába. De nincs nálam a bölcsek köve, nem tudom megmondani, hogy kik fognak helytállni a versenyben. Nem tudom, hogy a bőség napjaiban a kis- és középvállalkozások mennyit tartalékolnak a jövőre, vagy mennyit fordítanak fejlesztésre akár önerőből, akár kormányzati támogatásból. A saját példánkat tudom csak mondani: mi hosszú évtizedek óta iszonyatos erővel koncentrálunk a műszaki újításokra. Van olyan innovációnk, ami egy-két éve még úgy tűnt, felesleges beruházás, ma pedig már látszik, hogy nélküle öt év múlva nem tudnánk továbblépni. A pillanatnyi haszon és a hosszú távú érdek tehát erősen eltérhet egymástól. A tartalékolás is nagyon fontos. Ha véletlenül jön egy nemzetközi pénzügyi nyomás, ami érinti a mi szakterületünket, az, akinek nincs tőkéje, elvérzik.
– Ha ilyen intenzitással emelkednek a bérek, és az állam továbbra is tudatosan alacsonyan tartja az infláció szintjét, miközben elfogadható áron lehet pénzhez jutni, egyre többen fognak áldozni energiahatékony lakóingatlanra. Lehet, hogy a többletköltség csak hat év alatt térül meg, de sokkal kiszámíthatóbb az ingyen rendelkezésre álló természetes energiaforrások használata, mint az áramé vagy az olajé, amely energiahordozók ára külső hatásoktól függ. A CSOMIÉP vállalati szinten is áttért a környezettudatos energiára, és már érezzük az előnyeit. Arról nem beszélve, hogy a szilárd tüzelésű fűtési rendszerek jelentősen szennyezik a környezetet. Ha a szállópor-koncentráció miatt teszem azt, meg is tiltanák a jelenlegi fűtési rendszerek használatát, sokan lennének bajban. Ezért itt nem a megtérülés, hanem a létezésünk forog kockán.
A CSOMIÉP főképp beton- és vasbeton elemeket gyárt vízrendezési, csatornázási, öntözési, ár- és belvízvédelmi, autóút-, autópálya- és vasútépítési projektekhez. Ezek többnyire állami infrastruktúrafejlesztési beruházások, amelyek előbb-utóbb kifutnak. Hogyan tovább?
–A következő másfél évben jól tervezhető, intenzív megrendelésállományra számítunk, azután csak bízni tudunk a folytatásban. A belvízrendezésnek jórészt vége, szennyvíz-elvezetési feladatok pedig már csak a most épülő lakóövezetekben jelentkeznek. A közjót, közbiztonságot célzó állami beruházások lassan célba érnek, itt már csak fenntartási feladatokra számítunk. A jövőben valószínűleg nem autópályát fogunk építeni, hanem kerékpárutat vagy azok mellett szervizutakat, esetleg az öntözőcsatornákat fogjuk alkalmassá tenni a vízi sportokra. Rengeteg olyan csatornánk van, amelyen éppen úgy lehetne közlekedni és sportolni, mint Hollandiában vagy Németország bizonyos részein. A másik irány a szolgáltatóvállalattá válás: a létesítmények fenntartására, üzemeltetésére fogunk vállalkozni.
– Nagyon tudatosan készülünk az új szerepre, hiszen ahogy mondtam, a következő másfél évre látom a bevételeket a most beérkező árajánlatérések mennyisége, minősége és volumennagysága alapján. Ezután új szerepben kell helytállnunk. De a szerepváltási kényszer általánosságban is igaz az építőiparban. Erre már a nagy cégek technológiailag és stratégiailag is felkészültek, az összes szereplő hetven-nyolcvan százalékát adó kis- és középvállalatoknak azonban még sok dolguk van.
Képesek lesznek ők is a megújulásra?
– Ez attól függ, hogy felismerik-e az együttműködés szükségszerűségét. Azt, hogy egyedül sem piacot teremteni, sem megújulni, sem a piacon meghatározónak lenni nem képesek. Vagy klaszterszövetségbe tömörülnek, vagy egymással érdekházasságot kötnek annak érdekében, hogy elvállalhassák a nagy horderejű, széles spektrumú munkákat. Azoknak, akik eddig versenytársak voltak, partnerekké kell válniuk. Tévedés ne essék, nem szűnik meg a verseny, de ha egy kkv holnapután is talpon szeretne maradni, be kell látnia, hogy egyedül nem képes piacon maradni. Ezért társat kell találnia a konkurensében. Egy egészséges versenytársi kapcsolat könnyen barátsággá alakítható. Azok fognak túlélni, akik erre képesek.
Mi az, ami segíti a paradigmaváltást?
– Például, hogy az eddig elszigetelt tudásparkok – például az egyetemek – megnyíltak a vállalkozások felé. Erre már jó példa a duális képzés és a közös fejlesztések. A külföldi szoros szakmai kapcsolatok is ebbe az irányba mutatnak.
