Az interjú eredetileg laptársunk, az Mfor.hu oldalán jelent meg.
Mekkora a játéktere egy tervezőnek manapság, ha leül tárgyalni a társasház beruházójával?
Nagyon erősen függ attól, hogy milyen piaci környezetben kell tervezni. Ha válságos időszakról van szó – és volt jó pár ilyen év az eltelt évtizedben – és csak néhány fejlesztő marad talpon, akkor ők négyzetméterre pontosan megmondják, mekkora házakat és lakásokat kell tervezni, milyen beosztással és műszaki tartalommal. Nem a hasukra ütve teszik ezt, hanem alapos piackutatás után, hiszen csak azt nézik, hogy mi az eladható. Az évtized második felében azonban javult a fejlesztők helyzete és az óriási kereslet miatt szinte bármit el tudtak adni, nos ekkor a cégek egy része szabadabb kezet adott a tervezőknek. Az igazán profi fejlesztőket idézném: az nagy eredmény, ha egy társasházban eladják a lakások 80 százalékát, de ez még nem elég a nyereséghez, ami a következő projekt elindításához szükséges.
Van olyan dilemmája Önnek vagy általában a tervezőknek, hogy inkább egy 4-6 lakásos társasházi megbízást szeretnének, ahol szabad a fantázia, nagyobb a mozgástér, semmint azt, hogy egy 100-200 lakásos tömböt tervezzenek a rengeteg megkötéssel?
Nem, nincs ilyen dilemma, vannak viszont kötöttségek, pénzügyi, műszaki, eladhatósági, de ez teljesen természetes. Ezek betartása után persze van egyfajta szabadság, de fejlesztője válogatja, hogy mennyire keskeny ez a sáv. A nagyon profik nagyon szűkre szabják ezt, míg a kevésbé profik, de viszonylag jó piaci feltételekkel működők kicsit nagyobb mozgásteret engednek.
A társasházépítésben vannak divathullámok? Mit látott az elmúlt 40-50 évet vizsgálva, részben alakítva, hiszen Ön sok ilyen épületet is tervezett? Mi lett felkapott építészeti vonulat?
Nagyon is vannak, de messzebbre mennék vissza. A hagyományos történeti stílusokat nagyon élesen váltotta fel a modernizmus a múlt század 10-20-as éveiben. Nem volt finom átmenet, drasztikus vágás volt, teljesen új szemléletet hozott. Aztán körülbelül 30-40 évvel később már látszódtak ennek a korlátai, s jött a posztmodern időszak: sokszínű, izgalmas világ alakult ki, ám a modernizmus tagadása elsősorban formai elemekben nyilvánult meg, s ebből az következett, hogy egy viszonylag rövid, kb. 20 éves időszak után a modern építészet visszatért, s ebben az évezredben is megmaradt, és most újra ez a fő sodor.
Magyarországon továbbra is megvan a 100 évvel ezelőtt kialakult modern társasházi kialakítási mód, vagyis a lakások alapterületére, beosztására, egymáshoz kapcsolódására, a térépítészetre vonatkozó elvek most is érvényesek. Ott van ezen kívül a Makovecz Imre nevével fémjelzett, szintén nagyon izgalmas organikus építészet is, ennek a képviselői egy más keretrendszerben gondolkodnak. Több középület és templom, valamint társasházak is épültek ebben a szemléletben.
Nem csak építészeti stílusok lehetnek uralkodók, de fejlesztői megoldások is. Manapság az új társasházakban rengeteg az úgynevezett amerikai-konyhás nappali. Ön egyetért a konyha és a nappali egybenyitásával?
A családi háznál tiszta a kép, hiszen ott tudjuk ki a megbízó, nyilván az ő igényei szerint kell tervezni, és ha egybenyitott teret szeretne, akkor az úgy lesz. A társasházaknál modelleket állítunk fel: egyrészt ki kell tapogatni (ez a beruházó feladata), hogy mire van igény, másrészt azt kell kitalálni (megint csak modell segítségével), hogy egy adott térben milyen variációs lehetőségek legyenek, amik az egybenyitásra vagy a szeparációra adnak lehetőséget. Én az utóbbiban hiszek.
Nem bonyolult megtervezni egy leválasztható nappali-konyha blokkot. Könnyen megoldható, hogy a nappali+étkező legyen egy térben és a konyha külön, vagy úgy, hogy a konyha és az étkező legyen egy blokkban és a nappali külön. Ezek a megoldások nem csupán az első lakónak, hanem az utána következő, esetleg teljesen más összetételű vagy méretű családnak is megfelelők lehetnek. Annak ellenére, hogy a XIX. és XX. század fordulóján épült nagy, historizáló városi társasházak nagyon kötött alaprajzúak, a lakások mégis képesek nyújtani ezt a fajta rugalmasságot. Zajlik is ez a folyamat, tehát hol leválasztanak szobákat, területeket, hol egybenyitnak.
A járvány kapcsán a középpontba kerültek a közösségi területek. Egyes most épülő társasházakban is kialakítanak ilyeneket: lobby, könyvtár, babaszoba, fitnesz terem és még kis műhely is létesül, bár ezek még nem tömeges jelenségek. Ön szerint elterjed majd ez a hullám a társasházaknál?
Egy többszáz lakásos projekt költségvetése elbír ilyeneket. Nyugat-Európában, főleg az angolszász és skandináv országokban jelen van, co-housingnak hívják, de ott sem több mint a teljes lakásállomány 3-4 százaléka. Hozzáteszem azonban, hogy az ilyen közösségi funkcióknak is kell hely, ezeket be kell vállalnia a fejlesztőnek, de közvetve a lakóknak is, hiszen a fejlesztő kőkeményen ráterheli ezeknek a kialakítási költségét a lakásvásárlókra. Az építész úgy tudja feloldani ezt az ellentmondást, hogy például kis mértékben csökkenti a lakások alapterületét és nagyon pontosan belövi, hogy az adott épületnagyságnál még mekkora az elviselhető plusz költség a lakóknak.
Egy építész nyilván nem csupán az ilyen típusú új igényeket követi nyomon, hanem az anyaghasználat változásait is. Van már okostégla, rengeteg a környezettudatos anyag és egy kisebb vonal a csak fából való építkezést részesíti előnyben. Mit érzékel ezen a téren Magyarországon, ha értékeli az elmúlt két évtizedet?
Vasbeton váz és tégla kitöltés az uralkodó. Én is tudok olyan társasházról, ahol fa a tartószerkezet, de ez nagyon vékony réteg a keresletben. Főleg városi környezetben az előregyártott technológia is folyamatosan teret nyer.
Több városvezető és több országos politikai vezető is hangoztatta az elmúlt évtizedekben, hogy meg kell újítani a nagyvárosok, főleg Budapest belső, historizáló magját. A lózungokon kívül nem sok történt, legfeljebb a homlokzatfestésig jutottak. Ön és néhány kollégája 2016-ban írt egy közel 800 oldalas tanulmányt, amiben azt mutatták meg, hogy miként lehet beavatkozni a városi szövetbe és megtartani, ami megtartható, de korszerű tartalommal megtölteni, ami erre rászorul. Javaslatokat is megfogalmaztak a főváros belső kerületeire vonatkozva. Volt ennek valami foganatja?
Az általános kutatási megállapításokon túlmenően egy kézikönyvre gondoltunk, tehát arra, hogy ha van egy konkrét probléma valahol, mondjuk egy lábazat vagy egy tetőtérbeépítés, homlokzati hőszigetelés, fűtési rendszer megváltoztatása, akkor pontos választ kaphat erre az adott társasházi közösség vagy fejlesztő. Sajnos nem terjedt el széles körben, vélhetően a Fővárosnak nem volt elegendő eszköztára ennek a megismertetéséhez, kvázi reklámozásához. Profi marketing kellene, amivel bemutathatók ezek a beavatkozási lehetőségek a társasházaknak, egyéni lakóknak, fejlesztőknek, kivitelezőknek.
Az új fővárosi vezetésből valaki megkereste már Önöket azzal, hogy üljünk le, beszéljünk erről?
Még nem, de abban bízunk, hogy ez a szakmai anyag, ami szinte épületre lebontva megmutatja a megújítási lehetőségeket és korlátokat, nem avul el. Sőt, azt is javasoltuk, hogy legyen egy rendszeres felülvizsgálata a leírtaknak, hiszen a műszaki fejlődés nem áll meg. A historizáló házakkal kapcsolatos kérdések a jövőben is aktuálisak lesznek.
Az anyag egyik fő megállapítása, hogy egy ilyen házat kívülről nem lehet és nem szabad hőszigetelni, a homlokzati elemeken nem lehet változtatni, mert úgymond árt az eredeti építészeti értékeknek. Németországban esetenként nem ilyen szigorúak, bátran megteszik, akár leverik a párkányokat vagy a timpanonokat is és egy teljesen sík hőszigetelt felületet hoznak létre – ezzel mi nem értünk egyet. Megoldható azonban, hogy egy épületet belülről szigeteljünk, de a hőszigetelési szakemberek szerint ez korántsem tökéletes megoldás, annak ellenére, hogy ez a technológia folyamatosan fejlődik.
Nem biztos, hogy minden házat érdemes megmenteni, néhányról le kell mondani vagy a régit kombinálni az új építészeti elemekkel. Ön egyetért ezzel?
Ez izgalmas kérdés és heves viták zajlanak erről szakmai körökben. Vannak országok, ahol az terjedt el, hogy meghagyják a homlokzatot, de csak azt és mögé egy 21. századi igényeknek megfelelő teljesen új épületet húznak fel. Ezt szaknyelven faszádizmusnak hívják a homlokzat szó angol, illetve francia eredetijét (facade) felhasználva. Én nagyon erősen az adott háztól teszem függővé a véleményemet. Ha azt látom, hogy a lépcsőház, a téri helyzet, a belső udvar aránya alkalmas arra, hogy a kortárs igényeknek megfelelő legyen, akkor természetesen nem bontanám le az épületet.
Nincsenek típusmegoldások. Vannak olyan gangos házak, ahol a legfelső emeletnél befedték a teret, így maradt az eredeti megvilágítottság, ami irodafunkció létesítését tette lehetővé és a függőfolyosókról tudták megközelíteni az egykori lakásokat. Másutt lejjebb építettek átlátszó tetőt, s az egykori lakásokból hotelszobák lettek, amiket már egy hátsó folyósóról lehet csak elérni. Ha egy épület alkalmatlan a mai igényeinknek megfelelő funkciók befogadására vagy szerkezetileg teljesen avult állagú, akkor lehet megfontolni egy ház, vagy annak egy részének lebontását (természetesen, ha nem műemlék vagy egyéb védettségű épületről van szó), ezt mindig az adottságok fogják eldönteni.
